A 10. osztálytalálkozó

Szombaton megvolt a 10. osztálytalálkozónk. Judit végül nem ért haza időben, de szerencsére Henike meg felhívott, hogy nem akar ő sem egyedül menni, eljön értem. Nagyon boldog voltam! Egyedül nem akartam menni semmiképpen sem, meg így még elvitetnem sem kellett magam. Henikével bármikor ha találkozom, olyan mintha szinte napi szintem kapcsolatban lennénk. Semmi feszengés, mindenről tudunk rögtön beszélgetni. A suli felé a kocsiban megbeszéltük, hogy nem puszizkodunk mikor beérünk a terembe, köszönünk aztán ennyi. Persze az egészből nem lett semmi..... a fiúk kezdték, így már nem lehetett kihagyni senkit sem. Aztán persze ahogy gondoltam mindenkinek el kellett mesélni, hogy mi történt vele. Természetesen a Z betűmmel én maradtam a legvégére, és rohadtul izgultam. De komolyan! Szerintem vizsgákon sem izgultam így nagyon.... de miért? Vacsi előtt elmentünk Juditért Henikével, aztán úgy mentünk a Tiszti Klubba. A kaják nagyon finomak voltak és bőségesek!

Hát... beszélgetni nem sok mindenkivel beszélgettem, volt is olyan akinél ezt nagyon sajnáltam. Egyszerűen az idő is kevés volt, meg nem is vegyültünk. Azért Judittal és Henikével hoztuk a formánkat és végigröhögtük az egészet, mindig tudunk nosztalgiázni. Most még úgy érzem, hogy jó lenne újra találkozni, gyakrabban összejönni, de aztán majd úgyis halványul az érzés. Meg szerencsére azért ma már e-mailben, neten bárki felől lehet érdeklődni, a közösségi oldalakon képeket nézegetni. 

Azért szerencsére volt akikkel sikerült többet beszélgetnem, róluk nagyon jó volt hallani és jól esett az ő érdeklődésük is....

 

Az osztály

Már megint a fotózás!

Szombaton olyan szép idő volt, hogy felhívtam Andrást otthonról (régi otthonról, Kelemenről), hogy ha van kedve jöjjön át (ő is otthon volt, anyukájánál) és menjünk el egyet sétálni a tó köré, és fotózgassunk. Sajnos a napsütésből már szinte semmi nem marad mire átért és elindultunk, de azért elvoltunk! :)

"Gyere el - tudsz majd fotózni!"

Ezzel csalogatott András szombat este, hogy reggel keljek vele amikor megy edzésre és majd ott tudok fotózni. Nincsenek is sokan, szóval tök jó lesz! Nem tudom, mondtam neki, majd reggel eldöntöm! 

Reggel végül felkeltem, s bár vacilláltam, végül úgy döntöttem, hogy áh egye-fene, elmegyek. Igyekeztem felöltözni, mert igencsak fújt kint a szél és hidegnek is tűnt. Úgy is volt. A Termálig kocsival mentünk, onnan gyalog. 

Először beültem az edzőterembe, ahol egy tanmedence is van. Kurva nagyon sokan voltak! Úgyhogy a fotózásból nem lett semmi. Nem mertem. Kimentem sétálni, fotózgattam a hidat, de semmi élvezetes nem volt benne és fáztam is. Így visszaültem. Amúgy kipróbáltam az ergométert! András azt mondta, így elsőre nem is volt olyan rossz. Nagyon kitartó voltam, úgy 3 húzás után fel is álltam a géptől... neeem, nem elfáradtam, csak éppen ciki volt farmernadrágban és utcai cipőben egy csomó férfi előtt szárny próbálgatni a "tehetségemet". De azért tetszett!

András azt is mondta szombat este, hogy majd együtt elmegyünk húst venni a vasárnapi ebédhez edzés után.  Ezt is egy jó programként állította be a reggeli fotózás után. De persze úgy voltam vele, hogy rendben, legalább együtt leszünk, meg ezek a győri hétvégék amúgy is családiasabbak szoktak lenni. Hazafelé a környékünkön első húsbolt: zárva, második húsbolt: zárva... mi legyen... közben zöldséget vettünk húsleveshez első húsbolt mellett zöldségesben. Elmentünk hát a legközelebbi nagyobb áruházba, ez a Kaiser volt. A Kaiser a Sparhoz tartozik, a Sparban pedig szép húsáru szokott lenni. Hús volt, de nagyon nem tetszett egyikőnknek sem. Így le kellett mondanunk a sütőzacskóban sült oldalasról, a húslevesből meg csont leves lett. Leves nagyon finom volt, oldalas helyett meg ettünk rántott camembert sajtot....

A híd

Evezős sporttelep egy része

Hétvége - otthon

Ez a hétvége hazautazós hétvége volt. Pénteken még castingoltam, utána pedig elindultunk Székesfehérvárra. Először a Kelemenre mentünk, üdvözölni apát. Nem sokat voltunk, csak 1 órát körülbelül, mert András megbeszélte a bátyjával, hogy átmegy lenyírni a haját, én pedig vele tartottam. Még gyorsan beugrottunk Lidl-be venni pezsgőt (Enikő névnapjára, ami 15.-én volt), meg vacsira nekem tejfölt és virslit. Amióta "Norbizok" újra, ez az egyik kedvenc vacsorám. Tejfölbe egy kis fűszer, virsli (A Lidl-s a kedvencem, 199 Ft... a legjobb, füstölt, ropogós, minőségi és olcsó - amúgy éhes vagyok, ezért írok ilyen lelkesen a kajáról. :) ).

A "birkanyírás" közben beszélgettem  Enikővel és a kisfiúkkal, Gergővel, aki most lépte át szeptemberben az iskola kapuit. Olyan édes a kis nyúlánk piszkafa testével, és folyton csak mondja, csiripel, csacsog, egyik sem a megfelelő szó, mert ezt leginkább lányok szokták. Pörög ezerrel, aztán amikor hirtelen elfárad, akkor mint akit elvágtak, már nem akar beszélgetni, és csak hagyjuk békén. Enikőék (sógornőm, Gergő anyukája) mesélték, hogy azért este legkésőbb 9-kor alvás van, sőt volt már, hogy tévé nézés közben ruhába egyik pillanatról a másikra elaludt.

Másnap reggel olyanra keltem, amire már nagyon régen. Andrásom kávéval ébresztett. Még előző este kértem, hogy keltsen fel amikor elkészül a kávé - ha magamtól nem ébrednék fel. Aztán reggel hozta a kávét. Én, aki általában morcosan ébredek, most nem tudtam nem mosolyogni. Mert jól esett. Köszönöm Bandym! Szeretlek!

Reggel 3/4 8-kor felszedtek minket apáék és elindultunk Velencére Kápolnásnyékre mamámékhoz, hogy segítsenek a tetőcserepek behordásában. Nyáron szegényeknek leégett a tetőjük, és mivel gyors kárban kérték a biztosítótól a pénzt, ezért elég szűkös lett a keret, és nagyon meg kellett válogatni az alapanyagokat és a munkás "brigádokat" is. Ennek az lett az eredménye, hogy a munkálatok még mindig folynak. De a családban szerencsére nagy az összetartás és van segítség. A legtöbbet Tamás és Gábor segítenek (Viri és Robcsi unokatesómék párjai) de rajtuk kívül Lóci unokatesóm, tesóm, (és haverja) és András is segített.

  

Szegény mamókám, ő meg csak sürgött-forgott a konyhában, hogy senki ne maradjon éhesen, papim meg a mindent beszerző - legyen az élelmiszer alapanyag, vagy csavar, bármi. Ennyi idősen le a kalappal amit ők végigcsinálnak!

Amíg a fiúk dolgoztak, mi úgy döntöttünk, átugrunk Viriékhez, megnézzük a pár napja született kicsi Villőt. Hát Villő aludt, így Hannával kellett "beérnünk" aki olyan édes volt. Csak mosolygott, produkálta magát, néha beviharzott a kishúgához - nem győzött az ember utána rohanni. Íme néhány kép a kis huncutról:

 

Amerikai nagynéni V. - Könnyes búcsú

A búcsúzás, búcsúzkodás érzése rányomta a bélyegét a hangulatomra. Tudtam, hogy mai ebéd után elköszönünk nagynénéméktől és évekig nem fogjuk egymást újralátni. Még most is fájdalmat érzek amikor ezeket a sorokat leírom, pedig ez kicsi koromtól fogva így zajlik, ennyi idő alatt meg lehetett volna már szokni. 

Reggel felkeltünk, összepakoltuk a ruháinkat, cuccainkat, rendet tettünk a házikóban és átmentünk anyáékhoz. Éva nénjéék épp reggeliztek, csatlakoztunk hozzájuk mi is. Igazából tök érdekes de nem sok mindenre emlékszem a délelőttből - noha nem ittam semmit. Megnéztük egy 1988-as családi videót, ahol Éva nénje megmutatta Luenéknek a maroshegyi kis házukat, ahol anyával felnőttek. Amúgy a felvételeken mi is szerepeltünk tesómmal, én 7 éves, öcsém 3 és fél éves volt. Öcsém édes volt, én pedig szerintem tök idegesítő. 

Aztán bepakoltunk mindnyájan az autókba - ki-ki a magáéba - és elindultunk ebédelni. Ide:

 

Na és mit ettem???? Valami olyat, amit senki nem gondolna rólam. Krémsajtos csírával töltött csirkemellet rántott patisszonnal. Nagyon finom volt, nem gondoltam volna, hogy egy csíra is lehet finom.

 Aztán elfogyott az ebéd és eljött a búcsú pillanata! Az étteremből kifele menet, már a szívem a torkomban dobogott. A kocsihoz érve egymás felé fordultunk,majd megkezdtük az elköszönést. Nagynénémmel csak öleltük egymást, folytak a könnyeink, mintha örökre búcsúztunk volna. Luen olyan aranyos volt, meghatódott ő is, neki is potyogtak a könnyei. Ő amúgy úgy köszönt el tőlem, hogy "You're wonderful Dora, and so special ("Csodálatos ember vagy Dóra és nagyon különleges). 2x is mondta a nagynénémnek, hogy ő haza szeretne vinni - bárcsak komolyan is gondolta volna :) ! Persze nekem itt van András... de lehet ha adódna lehetőség kimenni, élnék vele (persze Andrással együtt!) Akárki akármit mond Amerikáról, engem mindig is vonzott a kontinens, a környezet, a kultúra.

András a kocsiban csak annyit kérdezett: "Most nagyon szomorú vagy?" 

Igen, az voltam.

Hazafelé Dombóvárnak mentünk András anyukájáért, de ... eltévedtünk, tettünk egy jó egy órás kerülőt. Így Győrbe csak valamikor este 9-kor értünk.

Vége tért ennek a hétnek is, ennek a látogatásnak is....

Éva nénje! Csodálatos ember vagy, és irigylésre méltó, példakép. 19 évesen hoztál egy döntést, és tudom, hogy nem volt könnyű egy új életet kezdeni egy olyan helyen, ahol idegenek az emberek, a nyelv és a kultúra is. De te kitartottál, és az évek folyamán rengeteg dolgot elértél.... és mindezek mellett, soha nem feledkeztél el rólunk, Magyarországról, a családodról és a barátaidról. Köszönjük, hogy vagy nekünk, nagyon szeretünk!

A fényképezőgépem

Canon 1000 D (Rebel XS)
A gépem!

Amerikai nagynéni III. - lightosan

Pénteken anyunak dolgoznia kellett, mert bár hiába kért már januárban 2 hét szabit szeptemberre, az egészből összesen 4 napot kapott. A postát visszaadta a magánvállalkozó az államnak és pont erre a napra esett az átadás. Miért is ne! Szóval anya reggel ment dolgozni, így mára nagyon nem is terveztünk semmi programot. Miután felkeltünk átmentünk anyáékhoz, megreggeliztünk, én hajat mostam, András próbált fotózgatni a géppel, közben el is ment az idő, és 11 körülre anya is hazaért. Ezután összekészültünk, és elmentünk ebédelni a Berényi Fogadóba. Ez Nagykanizsa mellett található az út mellett. Nagyon jó kis hely, finomat voltak a kaják is. Ettem egy kis adag Jókai bablevest, majd baconbe csavart szűzpecsenyét rokfortos sajtmártással és krokettel. Végül pedig, hogy adjunk a kilóknak túrós palacsintát ettem vaníliás öntettel. Ezt azért már nem tudtam megenni, öcsém segített...

Bandy-m fotózgatott

Az étteremben

(A képekre kattintva azok nagyobb méretben is megtekinthetőek!)

Amerikai nagynéni II. - Keszthely

Csütörtökön Keszthelyre mentünk. Anyu egy csomó múzeumot összeírt - öcsém legnagyobb örömére. A Festetics kastéllyal kezdtünk, ahol voltam már párszor - osztálykiránduláson is és barátnőm, Juli esküvőjén is. Nem akarok anyagias lenni, de a jegyek egy vagyonba kerültek. Anya kombinált jegyet vett, ami a kastély mellett a hintómúzeumba is szólt. 2300 Ft volt a jegy személyenként. De igazából ami ledöbbentett az volt, hogy ahhoz, hogy fotókat lehessen készíteni 1400 Ft-ot kellett fizetni. Vicc. A múzeumban a könyvtár tetszett a legjobban és a faburkolatok, na meg a kert.

1-2 kép a Festetics kastélyból: (kastély, könyvtár, és a Hintó múzeum)

A múzeum után ebédelni mentünk (késői ebédre). Szegény Andrásom, ezt nem is írtam! Reggel már úgy kelt, hogy fájt a hasa, nem volt jó a gyomra. Nem is reggelizett, sőt ebédre is alig evett. A kaja nagyon finom volt, rokfortos csirkemellet ettem röszti burgonyával.

A rösztit kicsit odaégették... de így is ízlett

Miután végeztünk még 1-2 múzeumot célba vettünk. Mehettünk volna kínzó múzeumba, erotikus panoptikumba, de sajna ehelyett babamúzeumba mentünk, megnéztük a 4 és fél millió csigából épült parlamentet illetve egy történelmi panoptikumot. A babamúzeum nem tetszett, de a másik kettő jó volt. Itt is lehetett volna fotózni 400 Ft-ért, de jó is hogy nem fizettünk rá be, mert minden vitrinben volt, üveg mögött. Stikában csináltam 1-2 képet, de nem sikerültek.
Andrásom és Árpi nem jöttek be, de elég sokat kellett ránk várni és Andrásnak ez nem tett jót. Hazafelé a kocsiban végig az ölembe dőlve feküdt és már tüzelt a homloka. Hazaérkezvén lázat mértünk neki és volt. Bevett egy lázcsillapítót, ivott egy teát, meg még egyszer ugyanezt este lefekvés előtt is. Kicsi kincsem... nem sokszor szoktam így látni.

Amerikai nagynéni II. - Megérkezés

Múlthéten szerdán (szept. 15.) reggel fél 9 körül indultunk Zákányba anyumékhoz. Arra nem emlékszem, hogy mikorra értünk haza, de amikor bekanyarodtunk az utcába, éppen ott sétált a nagynéném Éva nénje és Allan bátyja (ő törzsgyökeres amerikai) anyum Árpijával - merthogy ő is Árpi... ja és a fia is (meg persze apukám és öcsém is Árpád). Ahogy közelebb értünk már pattantam is ki a kocsiból, hogy üdvözöljem őket. Persze nem változtak semmit, szerintem ugyanúgy néznek ki mint 6 évvel ezelőtt. Bementünk a házba - ahol anyu főzött ezerféle kaját - majd a nagynéném már invitált is be a szobába minket, mert már adta volna oda az ajándékokat nekünk. Rögtön kezembe is nyomta a fényképezőgépet ...
IGEN! MEGKAPTAM! CANON Rebel XS 1000D!

András is kapott egy evezős pólót és egy széldzsekit, nagyon jól nézett ki mindkettő. Aztán átadtuk mi is az ajándékunkat...
A hatás nem maradt el. Nagynéném kezébe vette a becsomagolt kis A4-es méretű dossziét, majd elkezdte kinyitni. Meglátta, és nem értette ... egy újság ... ránk nézett... "A dátumot nézd!" - mondtuk. "Nineteen sixty-seven (mire ezt itt most leírtam) április 23." DÖBBENET AZ ARCON! Majd könnyek és könnyek, és ölelés! Éva nénjém 1967. ápr. 23-án ment ki Amerikába. Az ajándék pedig egy Magyar Nemzet 1967. április 23-i száma volt ...(itt rendeltük)

Ekkor még nem nyitotta ki az újságot, aminek a belső lapján egy rendkívüli hír szerepelt. Ebben az állt, hogy aznap elhagyta Magyarországot, mindenkinek hiányozni fog, várjuk haza... stb. A szöveg mellett pedig egy kép állt, amin édesanyjával volt látható. Éva nénje annyira sírt, hogy kiment a szobából. András megijedt, hogy esetleg sebeket szakítottunk fel. Az ajándék nagyon jól sült el. Azt hiszem többet ért bármilyen más tárgynál, hungarikumnál.
Ebédre borsólevest, vaddisznó pörköltet és székelykáposztát csinált anyu. Finom volt, mint mindig. Persze nagynéném nem is tudta, hogy vadat eszik, de ízlett neki.
Ezután kimentünk a Kotróra Gyékényesre, hogy lepakoljunk a cuccainkat. Ugyanis anyuék intéztek egy házikót nekünk, hogy kényelmesen elférjünk. Nagyon szép kis ház volt, na meg a kilátás:

A házikó, a kilátás és a napfelkelte (legutóbbi kép mobiltelefonnal készült!)

Ezen a napon még szép időnk volt, először itt kint a Kotrón, majd anyuék "hétvégi házában" a hegyen üldögéltünk a teraszon, beszélgettünk, iszogattunk. Pálinka pálinka hátán - no én kihagytam, mert nem igazán szeretem, de volt garrone is. :)

A kotrón és anyuék házikójában...

Mosonmagyaróvár

A hétvégén Mosonmagyaróváré volt a főszerep. Pontosabban az evezésé. Egy újabb verseny - újabb érmekkel. Annyi különbséggel, hogy ez inkább szólt a "buliról", mert a pálya nem igazán volt alkalmas arra, hogy komolyan vegyék a versenyzők. Egy keskeny kis szakaszt kell elképzelni, ahol ráadásul a sodrás is elég nagy. De a lényeg nem is ez. Ennél talán fontosabb, hogy a párom bátyja 13 év után újra hajóba ült. Nem kispályás, rögtön versenyezni ült vissza. :) Régen, 13 évvel ezelőtt és az azt megelőző években válogatott versenyzőként szelte a "habokat", csak hát úgy, mint általában a sportokra jellemző, nem volt megfelelő finanszírozottsága már akkor sem ezen sportágnak. Így abbahagyta.
A hétvége másik örömforrása számomra az volt, hogy egy komolyabb fix objektíves Panasonic géppel fotózhattam. És én fotóztam és fotóztam... kb. 370 képet készítettem a versenyről, és már alig várom, hogy lássam az eredményt.
Addig is 1-2 kép - ezek másik géppel készültek!

Fotózás

A filmeken kívül van egy másik hobbim is. Ez a fotózás! Amióta megvettem az első digitális fényképezőgépemet, azóta lelkesen fotózok minden eseményt ami a családban vagy a baráti társaságban történik. Persze mindezt nagyon amatőr szinten! Eleinte csak a megörökítés volt a cél, elkapni a szép és kedves pillanatokat. Aztán ahogy elkezdtem dolgozni a jelenlegi munkahelyemen, úgy kezdett meg bennem érlelődni a "profizmus" gondolata. Igen, ez így nagyon erős! A lényeg, hogy szeretnék megtanulni jobban fotózni, úgy, hogy egy hozzáértő is azt mondja, hogy nem olyan rossz. Persze a családom mindig mondogatta, hogy milyen jó szemem van a fotózáshoz, de persze ők nem tudják, hogy mennyien fotóznak jól! Meg persze ez a digitális technika előnye is. A sok kép közül biztos lesz jó is.

2004. nyarán vettem meg az első gépemet, ami egy kis Samsung gép volt. Akkor nagyon szerettem, sok fotót készítettem vele. Többek között az egyik barátunk lakásának minden szegletét is, illetve a főztjét, amiért akkor kicikiztek, most pedig szívesen nézik vissza a már évek óta eladott lakásról készült fotókat.

2006. nyarán pedig kaptam egy Sony w30-as kis gépet. Na hát azt a gépet szó szerint rongyosra használtam. 12-13 ezer fotó készült vele, sőt, 2 éve már az exponálógomb is úgy lett rá visszaragasztva, mert egyik kattintásnál letörött. Jó kis gép volt, szép képeket lehetett vele készíteni. Múlt időben tudok róla beszélni, mert sajnos pár hete tönkre ment. Kölcsönadtam, és leejtették. Nem is akarom túlragozni, sajnáltam!

Ha minden jól megy, szeptemberben megkapom életem első komoly gépét, egy tükörreflexes Canon 450D-t, és végre elkezdhetek tanulni.. Tanulni a netről, a könyveimből - amiket köszönök páromnak, illetve a profi fotósoktól.

Már nagyon várom a szeptembert! :)