2010. június 21., hétfő

Amikor mélyponton vagyok...

Már június van, de én még mindig álláskereső vagyok. Ez pedig egyre inkább ráül a hangulatomra és kezdek depissé válni tőle. Vagy talán már az is vagyok. Szar érzés amikor az embernek nincs munkája és úgy érzi hogy mivel nem is talál, nem jár sikerrel az állásinterjúkon, ezért olyan mintha nem is válna hasznára a társadalomnak, nem lenne rá szükség. Nem érzem a helyem a világban, nem tudom mivel kellene foglalkoznom, mihez értek egyáltalán. Főiskolát hiába végeztem, már nem is emlékszem a tanultakra. Hiába van nyelvvizsgám, mivel nem használom a nyelvet, a tudás egyre inkább elvész, megszólalni meg pláne nem merek. Hiába van már lassan 3 éves munkatapasztalatom, 3 különböző helyen dolgoztam...és ebből az első munkatapasztalat kiesik, mert biztosítónál dolgoztam, de nem akarok a továbbiakban többet foglalkozni vele. Hiába dolgoztam marketing asszisztensként, amikor ez csak egy titulus volt, jóformán, és nem is voltak olyan jellegű feladataim. Magamnak gyártottam feladatokat ezzel kapcsolatban, próbáltam versenytársakat elemezni, a céget előnyösebb helyzetbe hozni, de a cég maga volt a bukás - no nem miattam. Voltak is fizetési problémák.... Aztán legutolsó munkahelyemen pedig olyan feladatot láttam el, amivel az életben máshol még nem találkoztam. Egy konkrét szakma, konkrét feladattal. Kicsit a HR-hez volt közel, interjúztattam. De ez igazából szakmai tudást nem sokat igényelt, hiszen kommunikálni kellett, tudni kellett kedvesnek lenni az emberekkel. lereagálni helyzeteket.

Keresem a helyem a munkavállalók sorában, a dolgozók világában. Szeretnék dolgozni, hasznára válni az embereknek, a társadalomnak. Mindemellett nem utolsó szempont a fizetés sem. Na, a mai gazdasági helyzetben ez sem áll a helyzet magaslatán. Ma, amikor a benzin ára a plafont veri, amikor emelték a gázt, a villanyt, ma amikor minden drágább, ma visszaestek a fizetések 4-5 évvel ezelőtti szintre. Nem szeretnék ám olyan sokat... én azt gondolom nincsenek nagy igényeim, mégis kerekedik a szemük a munkaadóknak amikor a fizetési igényükre reagálva közlöm, hogy 100.000 Forintot szeretnék keresni, kézhez kapni. Miért sok ez? Egyszerűen 70.000 Forintból nem jövök ki. Nem élünk nagy lábon, ok van olyan amin tudnánk spórolni, pl tévé vagy internet, de talán másra nagyon nem is költünk. Főzni is tök sokszor főzök főzeléket, amihez aztán sokszor virsliből csinálok pörköltet, mert az olcsóbb.... vicc! Amúgy szeretjük a főzeléket - nagyon is! Szerencsére!

Sajnálom a páromat, mert jóformán csak az ő fizetéséből élünk - nekem kb 25-40 ezer forint bevételem van egy hónapban, és nem jó érzés, hogy ő veszi meg nekem a hajfestéket és mindent ő fizet. Nem jó, hogy nyár van, és nem tudunk nyaralni menni, mert nekem nincsen bevételem. Oké, ő a párom, egy család vagyunk, de egy fizetésből nehéz.

Szóval depis vagyok. Fáj a hasam és kissé kilátástalannak látom az életet. Az életet amit jó lenne élvezni, jó lenne tervezgetni és megvalósítani. Jó lenne már a családon gondolkozni, amin régóta gondolkozunk is, de így hogy nincs munkám, így felelőtlenség lenne egy kisbabát bevállalni. Pedig a gondolattól is elérzékenyülök és üvölteni tudnék fájdalmamban, hogy az élet nem ad könnyen nekem semmit.