Hatnak a hormonok....

.. és én idegbeteg vagyok! Érzem, hogy szétrobbanok. A tegnapi szomorúság átment feszültségbe. Dia egész nap kérdezte, hogy mi a bajom, nem tudtam neki megmagyarázni, és délutánra rájöttünk, hogy hát valószínű ezek már a hormonok.... Emellett álmos is vagyok és semmit nem akarok és mindenki hagyjon békén érzésem van, ugyanakkor mindenki szeressen is... Most biztos nem könnyű rajtam kiigazodni, úgyhogy aki teheti kerüljön ! :))) Érzem, hogy közeledek a bőgés határa felé. Nem tudom mit csináljak. Mert nem akarok sétálni, nem akarok itthon lenni, nem akarok sem ezt, sem azt... és mindemellett szerintem már túlzás amit csinálok - pontosabban amit érzek, mert azért arra figyelek, hogy senkit ne bántsak meg és senki ne szenvedje kárát a hangulatingadozásomnak. Ez van, agresszív kismalac lettem!

30 lettem

Egy nappal a születésnapom előtt, még kusza gondolatok keringtek a fejemben a 30-as számmal kapcsolatban. Talán kicsit túl is misztifikáltam a dolgot, és több jelentőséget tulajdonítottam neki, mint amennyit szükséges lett volna. 

Valahogy úgy éreztem a 30-as szám más, különleges. Már nem huszonnal kezdődik az életéveim száma, ez már olyan felnőttes.... egy ismerősöm szerint vén picsa lettem én is, de persze mindezt viccesen mondta s egy pillanatra sem vettem rosszallóan.

Elkezdtem számot vetni.... Mit értem el eddig, milyen terveim vannak, hova jutottam, mit tettem le az asztalra.

Azt, hogy egy ember hol tart, többféle képpen lehet megközelíteni. Megközelíthető mások szemszögéből, saját szemszögből, mások elvárásából és saját magamtól való elvárásokból, megközelíthető fizikális és elméleti szinten.... karrier, család, szellemi sík....stb.

30 éves koromra nincs felépített karrierem, nincs férjem - még csak vőlegényem sem, nem vagyok még anya, nincs saját lakásunk (na jó, ezt már nem kell felsorolnom, később elárulom miért).

Viszont, van egy csodálatos párom, akivel hivatalosan is élettársi kapcsolatban élek (szerinte az élettárs szebb szó mint a házastárs, mert milyen jó azt  kimondani, hogy "életem társa" ........ na melyik pasi tud még így érvelni???). Karácsonykor 7 éve lesz, hogy szeretjük egymást és bár a mi kapcsolatunk sem tökéletes és akadnak lentek is, még mindig hosszasan öleljük egymást minden reggel mikor elindulunk a munkába. (Bocs, hazudtam.... Ő indul el a munkába!). 

Az pedig, hogy nincs gyermekünk, nem a mi hibánk, hanem a természeté. 2 és fél éve küzdünk egy közös sarjért, egy piciért, hogy szebbé tegye a mindennapjainkat, így bármennyire is szerettem volna 30 előtt anya lenni, rajtunk kívülálló okokból ez nem sikerült. Ha a sors úgy akarja, talán nemsokára ez is másképp lesz. 

Azt gondolom leginkább a gondolkodásom változott meg. Talán érettebb lettem, sok mindent másképp látok. Még mindig kissé naív vagyok, és sokszor határozatlan, félek belevágni az újba és nem bízom magamban, de mégis sokat változtam. Tudom mi a fontos, miért érdemes kiállni, ismerem a vágyaimat és a félelmeimet. 

Most így egy nappal a születésnapom után, elmondhatom, hogy a számoknak egyáltalán nincs jelentősége. Semmi sem történik hirtelen, minden átalakulás folyamatos, minden út hosszú... Nem számít, hogy 25 vagy, nem számít, hogy 29 vagy 30, 35 csak az a fontos, hogy ne másoknak akarj megfelelni, hanem önmagadnak! Ne aszerint élj, hogy a társadalom mit vár el egy adott korú embertől, hanem aszerint, hogy Te mit vársz el önmagadtól. Legyenek céljaid, törekedj a jóra, az előrejutásra, de mindezt úgy és olyan léptekben, amit úgy tudsz meglépni, hogy közben nem szakadsz bele. Nem az a fontos, hogy 45-51 éves korunkra kiégve, elfáradva elmondhassuk, hogy ezt meg ezt értük el, hanem hogy a jelent mosolyogva, boldogan, vidáman és persze azért a jó felé törekedve éljük meg. Legyen minden napunk valamiért szép, és tartalmas, mert bármennyire is közhelyes, de egyszer élünk, és az élet rövid. Nem tudhatjuk, nem ismerjük a jövőt, ezért nem is élhetünk csak a jövőnek.

Szóval 30 lettem, de végülis ki nem sz@rja le!

Egy újabb furcsa álom

Most már kellően lenyugodtam, átgondoltam a tegnapi helyzetet, elfogadtam, hogy nekünk még ezen a szinten és át kell ugrálnunk bizonyos akadályokat. Ez van, ilyen az élet - kinek könnyebb, kinek nehezebb...

Akkor most az álomról, amit tegnap álmodtam...

Korábban már írtam, hogy nagyon sokszor álmodom gyerekkel, babával, a mi babánkkal. Szinte minden hétre jut egy ilyen álmom. Múlt héten megszületett a kislányunk, aki mondjuk kb 2-3 hónaposnak nézett ki, és annyira el voltam foglalva a csodálásával, hogy elfelejtettem megosztani az ismerősökkel, barátokkal, de még a család bizonyos tagjaival is a hírt. 

A mostani álmom.... 

Egy momentumot tudok kiragadni belőle, illetve kettőt, de a legfurcsább mégis az a része volt, amikor mentem az úton, utcán, és jött velem szemben egy magas, fiatal, beesett arcú, kissé félelmetes, de inkább misztikus férfi, enyhén görnyedt háttal. Közeledett felém, én le sem vettem róla a szemem, majd amikor odaért a fülemhez hajolt és a következőt súgta:

"Egy fiad lesz" , majd "Jó úton haladsz, azt csinálod, amit csinálnod kell!" 

Hátborzongató visszagondolva, hogy az embernek álmában jövendölnek... Elmeséltem Andrásnak, féltem talán kinevet - minden gyerekes álmot elmesélek neki - de ehelyett elmondta, hogy szerintem ez mit jelent. 

Szerinte a tudat alattim volt és megbeszéltük, hogy a jó úton haladsz az arra vonatkozhatott, hogy az utóbbi időben nagyon nagy lett bennem a tenni akarás, hogy másokon segítsek, hogy jobbá tegyem egy kicsit a világot. Nemrég kitaláltam valamit, egy olyan dolgot amivel másokon tudok majd segíteni, arról még nem írtam, de majd azt is pótolni fogom. 

Andrással beszélgettünk arról is, hogy szerinte az ember amikor ad, akkor az illetőbe, a szegény vagy beteges sorsú emberbe tudat alatt saját magát képzeli, hogy akár ő is lehetne, vagy esetleg kerülhet ilyen helyzetbe. Ezt hívják empátiának, vagyis beleérző képességnek. Azok az emberek akik soha nem tapasztalták meg a nélkülözést, azok sokkal kevésbé jótékonyak, mint azok, akik vagy megtapasztalták, vagy nincsenek tőle messze, vagy éppen nagyon magas a beleérző képességük, érzelmi intelligenciájuk.

Úgyhogy András az álombeli "jósom" szavai után arra kért, hogy most már nyugodjak meg, mert semmi baj nem lesz, ne idegeskedjek, felesleges, minden rendben lesz.

Remélem is.... 

Az álom másik része az volt, hogy felvettek egy könyvesboltba dolgozni, pontosabban kaptam egy könyvesboltot hogy vezessem. Könyvek és még polcok sem voltak benne. Ha majd elmesélem az ötletemet, amiről már pár sorral korábban írtam, hogy van, akkor érteni fogja mindenki, hogy a "jó úton haladsz" mondatot miért kapcsoltam össze a jótékonykodással, tenni akarással. 

Tudom, hogy tennem kell az életben valamit, amitől szebbé tehetem a világot, vagy a világ egy kicsi részét. Kiskorom óra van bennem valami. Régen azt hittem, hogy ez a valami, hogy híres legyek, vagy hős. Ezért akartam sokáig színész lenni, vagy "baywatch"-os vízimentő. Akkor még nem tudtam, nem is sejtettem, hogy az ez az érzés mihez köthető, az csak mostanában kezdett körvonalazódni. Lehet a lombik ébresztett rá, lehet ezért kell(ett) lombikoznunk, hogy erre rájöjjek, és elinduljak az utamon. Nem biztos, lehet. Mindenkinek van valami feladata az életben, amiért megszületett, az enyém az, hogy adjak. Adjak szeretetet, jóságot, adjak magamból. 

Ezer és ezer "kampány" fut a fejemben... talán egyszer ezek be is érnek...

... és még annyit, ha most megkérdeznék tőlem, hogy mi leszek ha nagy leszek, azt mondanám: Szeretet-osztó...

... és legvégül még egy gondolat... a nevem Dóra... Görög-latin eredetű, jelentése: Isten ajándéka! "Életfeladata, hogy képes legyen a kapott erőt és energiát megfelelően használni. Számára a lényeges a kiteljesedés, a sikeressé válás. Éreznie kell, hogy szükség van rá. Feladata, hogy a kapott lehetőséget önfeláldozóan használja."

Mondja valaki, hogy nincsen összefüggés.... nagyon furcsa. Ezen még soha nem gondolkoztam korábban. Köszönöm a szüleimnek a nevemet...

Köszönöm, minden oké!

Köszönöm jól vagyok, összeszedtem magam, próbálom összeszedni magam. Köszönöm, hogy vagytok, vagytok Ti, akik azonnal akár egy blogbejegyzéssel, akár e-maillel, vagy telefonhívással jöttök, és ápoljátok a lelkem. Mert már nekem az is jó, ha azt mondod: "Itt vagyok, bármikor számíthatsz rám!"

Köszönöm Judit, hogy mindig érezteted velem, hogy a legfontosabbak közé tartozom, el sem hiszed, milyen jó érzés.

Köszönöm Aliz, hogy képes vagy akár egy teljes blogbejegyzéssel az én lelkemmel foglalkozni, és közben helyretenni és elhitetni velem, hogy a jót csak akarni kell és ne féljek az újtól, a jövőtől! 

Köszönöm Anya, hogy tudod mikor kell felhívni, és mit kell mondanod, és hogy olyan messziről is azt érzem itt vagy mellettem.

Ha pedig úgy alakul, hogy néhány hónapot András nélkül kell majd eltöltenem, akkor előre is köszönöm, hogy több időt fogtok velem tölteni, merthogy le sem vakarhattok majd engem, az holtzicher! :)))) Készüljetek! :D

Megint nem jó...

Megint depis időszakom van. Most kivételesen nem közvetlenül velem történnek rossz dolgok, csak a körülöttem élőkkel. De ez ugyanúgy kikészít. Tegnapelőtt Andrással egy olyan videót néztünk, ahol emberek figyelmetlensége miatt bekövetkező halálos autósbaleseteket mutattak be vagy épp imitáltak. Nem tudom. Azonban a videó vége fele már potyogtak a könnyeim. András vigasztalt, és azt mondta - megint - hogy ideggyenge  vagy idegbeteg vagyok. Nem tudom melyiket használta. Igen, érzékeny vagyok, tudom. Sokszor talán túlságosan is. Bőgök egy idős ember látványán, bőgök egy éhező gyermeken, bőgök a szegénységen. Ez úgy általános, teszem ezt akkor is ha épp boldog időszakom van.

Én nem értem amúgy mi zajlik a világban, de hogy valami nem jó, az biztos. 

Itt vannak azok az ismerőseim, akikkel Kaáli által ismerkedtem meg. Az elmúlt időszakban többeknek volt beültetésük. Azt, hogy egy lombik nem biztosíték arra, hogy valaki terhes is lesz, mindenki tudja. Nem véletlen hogy a sikeres beültetések aránya is csak 33 %-os (ez győri adat és a 2. legjobb az országban). Így bár az ember szomorú lesz és együtt érez másokkal 1-1 sikertelen beültetés után, de amikor azt kell látni, hogy valaki 5-7 -8 hetes terhesen veszítse el a magzatát, akár úgy, hogy kiírják abortuszra, akár úgy, hogy méhen kívüli terhességgel kórházba kerül, az már jobban elkeserít.

Aztán tegnap nagyban nézem a Fókuszt, amikor szóba kerül megint egy eset, ahol valaki kórházba kerül, nem kap megfelelő kezelést, nem veszik észre a problémát, majd hazamegy és meghal. Csak fél szemmel néztem a riportot, közben neteztem. Mutattak egy fényképet és megállapítottam, hogy milyen ismerős arca volt a srácnak, majd neteztem tovább. Aztán mondták a nevét, mutatták megint a képét, mondták a várost én pedig felkiáltottam: "Úristen, meghalt a Roland!!!" Leesett, összeállt és potyogtak a könnyeim. Andrásnak elő is vettem a fotóalbumot, hogy megmutassam a közös nyaraláson készült fényképeket. Anno, még az előző párommal nagyon sokat jártunk össze Rolanddal és az ő akkori barátnőjével. Együtt bioptron lámpáztunk, piacoztam velük, együtt nyaraltunk 4-esben Olaszországban. Igaz, nem találkoztunk évek óta (kb. 10 éve) és valószínű nem is nagyon hozott volna már minket össze a sors, most mégis nagyon megrázott a halálának a híre, hihetetlen, hogy 33 évesen így kell meghalnia valakinek, egy valakinek, akit én is ismertem. Amikor valakit ismersz, az már más... 

Ma pedig András úgy jött haza, hogy a papája kórházba került. agyérelmeszesedés, félrebeszélt, hallucinált. Tudjuk, hogy már idős, egyedül él, de ő a Papa! Ő rokon, őt szeretjük!

Apa is aggódik, mert a munkahelyén szar a helyzet, visszaesett a termelés, visszavették mindenkinek a bérét, fél, nehogy elbocsátások legyenek, és nehogy ő is beleessen.

Aztán persze mindezek mellett elkezdtem aggódni a jövő miatt. Ahogy közeledik a lombik, egyre nagyobb felelősséget érzek. Mi lesz majd ha lesz egy kisbabánk, hogy fogunk róla gondoskodni - és itt most nem attól tartok, félek, hogy nem tudjuk majd megfürdetni, nem tudunk majd vigyázni rá, ne tudnánk eléggé imádni, ezektől nem félek. Viszont András beadta jelentkezését külszolgálatra. Ami augusztusban  kezdődik 3 hónapos magyarországi felkészüléssel, majd 6 hónap külföldön. Persze ha bekerül. De ha most nekünk sikerül a lombik, akkor ő lehet itthon sem lesz velem az utolsó szülés előtti és majd az utáni első hónapokban. Akkor mi lesz velem? Ki fog engem szülni vinni, ki fogja a kezemet fogni, ki fog majd hazahozni és ki segít majd a fürdetésben. Az úgy nem család, ha ő nem lesz itt... Úgy döntöttem, hogy egyelőre nem mondom neki, mert a lombik csúszhat, vagy nem sikerülhet, és akkor ne legyen az, hogy ő emiatt megint nem adja be a jelentkezését. Ha úgy alakul, hogy sikerül és terhes leszek, akkor viszont elmondom neki is a félelmeimet. Több külszolgálati lehetőséget kihagyott már amiatt, mert én a babára hivatkoztam, hogy hogy leszek én úgy terhes, ha ő elmegy külföldre. Úgy döntöttem, hogy most már nem tartom vissza. Legalábbis addig nem, amíg valóban nem költözik be a pocakomba a mi kicsi kincsünk. 

Hogy mit hoz a jövő? Meglátjuk....

Most csak azt szeretném, hogy a világ legyen kicsit jobb, vidámabb, történjenek örömtelibb események,  az emberek több jót kapjanak mint mostanában kaptak. Én csak ezt szeretném!

Párosan szép az élet

Tegnap amikor András hazaért a munkahelyéről, leültünk megbeszélni a problémánkat. Voltak könnyek, ölelések, és sokszor csak percekig néztük egymást. Megbeszéltük, hogy jó, hogy leülünk, és mindent megbeszélünk, olyan dolgokat is, amikről amúgy ciki beszélni, de tegyük is ezt így mindig, hogy szebbé tegyük a hétköznapokat, hogy törekedni tudjunk arra, hogy jó és harmonikus kapcsolatunk legyen, hogy ne fojtsuk el a problémákat, mert az hosszú távon biztos nem vezetne jóra . Mindketten úgy érezzük, hogy egymással szeretnénk megöregedni, és bár az évek telnek, dolgok változnak, változik a kémia is, de egyre jobban és jobban ragaszkodunk a másikhoz, egyre erősebb a szeretet, és a kapocs kettőnk között.

Mindezek után elkísértem Andrást edzésre, hogy vele legyek, aztán amíg ő evez, addig gondoltam én majd sétálok, fotózok. Végül ott ragadtam a klubban, mert beszélgetőtársra leltem, vele pedig pikk-pakk el is telt az idő, és András már végzett is az edzéssel.

 Ma reggel már egyedül keltem, mert András Székesfehérvárra, pontosabban Agárdra ment a VVSI-s veteránokkal evezni. Hamar elment a nap, egész nap takarítottam, pakoltam, ablakot pucoltam és vártam, hogy 5 óra legyen és András újból itthon legyen.... mert párosan szép az élet!

Érzések

Lent és fent, szomorúság - boldogság, aggodalom - szárnyalás....

Egy rosszul elsült este... aggodalom, kétségek....

Majd egy kérés a legjobb barátnődtől, melyre mindig is vágytál .... meghatottság és boldogság

Egy hír, hogy Te nyertél, hogy kiválasztottak (Hello Baby magazin), és a weboldalukon is ott a neved ... öröm és remény, hogy akár ez egy jel is lehet

Egy film, aminek gyönyörű a vége ... pityergős

A szívem nem is érti, hogy lehet az ember egyszerre végtelenül szomorú és határtalanul boldog is?

Let Argia... egy kicsi...

Ma volt András urológián, amiről csak annyit, hogy megírta neki a doki a beutalót, de előtte értetlenkedett egy sort, hogy miért nem ott csináltatjuk meg kórházban a kromoszómavizsgálatot, amikor ők is meg tudják csinálni, miért megyünk (vagyis András megy) a Genetikai Centrumba. András fel is hívott, hogy ez 65.000 Ft lesz? Mert kórházban annyiért csinálják... Én meg csak néztem, hogy mi van??? 

Fórumon gyorsan megnyugtattak, hogy nem kell érte fizetni a Genetikai Centrumban. Nem igazán értem, hogy a kórházban akkor meg miért? Egy állami intézményben.... Na de lassan már ott tartunk, hogy egyre kevesebb dolgot értek.

András hazajött a munkából - hamarabb - és valahogy szóba jöttek a piszkos anyagiak. Számoltunk, és rájöttünk szinte csak minimális félretett pénzünk van. Hiába kaptunk számlát Kaáliban, amit hiába írattunk meg András egészségpénztárára, azt hiába fizették neki vissza (kb. 30.000 Ft), András nem rakta félre és elfogyott a számlájáról. Ebből keletkezett egy kis vita, mert én mérges voltam, hogy nem vette ki és rakta félre... amitől ő marha szarul érezte magát, holott mindketten tudtuk, hogy nem költöttünk felesleges dolgokra. Nem voltunk moziban, szórakozóhelyen, nem vettünk új ruhát, nem utaztunk sehova, CSAK kajára, számlákra és benzinre költöttünk és a pénz így is elfogyott...

Ültünk először egymással szemben, meredtünk magunk elé, majd kértem üljön mellém. Megöleltük egymást, és én már csak homályosan láttam a világot, mert tele volt a szemem könnyel. Sajnáltam magunkat, sajnáltam Andrást, sajnáltam magamat. A szívem csak kalimpált és az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsések azok az emberek, akiknek nem kell megküzdeniük a családdá válásért. Mert egy autóról, egy kertes házról, egy utazásról, moziról, új bútorról, szép ruháról le lehet mondani......

................de egy Gyerekről nem!

Nem tudom mit hoznak az elkövetkezendő hónapok, egyedül az nyugtat, hogy anyukám biztosított az anyagi segítségéről és tudom, hogy bármiben, bármikor számíthatok rá. 

Csak jó lett volna egyedül megoldani...

Boldogan élni

Bár már korábban is írtam, hogy apukámmal egyre jobb a viszonyom, de úgy látszik, hogy ez még tud hova fejlődni. Újra kezd visszajönni az az érzés, mint régen. Napi szinten beszélünk telefonon, pedig pár hónappal ezelőtt olyan is előfordult, hogy akár 2 hétig sem beszéltünk. Persze tudom, hogy nem én, hanem apa változott, és azt is tudom, hogy nem a balesete miatt. Egyszerűen boldogabb lett. Mostanában több minden is összejött neki, több pozitív dolog érte. Azt veszem amúgy észre, hogy annak ellenére, hogy sokan azt mondják (főleg ezoterikus körökben), hogy a 2011-es év még kemény lesz, a környezetemben ez mégis másként van. Én is érzem, hogy az év eddig jól indult, boldogabb apum, öcsém is újra szerelmes. Ezek a pozitív rezgések pedig csak még jobb és szebb élményeket, történéseket hozhatnak nekünk. Persze néha azért előjönnek a negatív tényezők, de egy ideje próbálom másképp kezelni ezeket. Mások ezt "leszarom tablettának" hívják, én pedig tudatosan törekszem az elfogadásra. Elvem lett, hogy ami megtörtént, és nem lehet rajta változtatni, azt hagyni kell, nem szabad vele foglalkozni, nem szabad rajta búslakodni. Csak előre, csak a jövőre érdemes koncentrálni. Tavaly és az elmúlt 1-2 évben több szar dolog is ért. Sokat stresszeltem, sokszor forgolódtam alvás helyett, sokszor fájt a gyomrom. Aztán nyáron Dia születésnapomra megajándékozott egy programozott kővel. A követ (kristály, de nem tudom milyen) eredetileg babára akarta nekem beprogramoztatni, de lebeszéltek róla. Azt mondta nekem a hapsi, hogy ezt nem szabad erőltetni. Higgyem el, hogy pontosan akkor fog az a baba leszületni hozzánk, amikor itt lesz az ideje. Ez pedig nem annak a függvénye, hogy megvan-e az anyagi háttér, egzisztencia, de még csak nem is arról szól, hogy akarjuk-e vagy sem. Szóval visszakanyarodva a kőhöz, választanom kellett más "programot". Nehéz volt, mert el kellett döntenem, hogy mi az amit a gyerkőcön kívül szeretnék, és rájöttem, hogy igazából "mindenem" megvan, egészségem, kapcsolatom, családom rendben van. Aztán végül úgy döntöttem, hogy programozzuk be a követ az elfogadásra. Ha már babára nem lehet, akkor tudjam elfogadni hogy még nem sikerült, és persze vágytam egy kevésbé stresszes életre. A mai világban pedig mivel szinte lehetetlen a stresszt kizárni, akkor tudjam kezelni. A követ heteken keresztül a párnám alatt tartottam, azon aludtam, aztán átkerült a pénztárcámba (azt hogy ott is van-e még, azt nem tudom). A változás pedig megkezdődött. Persze nem mondom, hogy ez a kőnek, vagy csak a kőnek köszönhető, de azóta változtam meg. Lehet én kezdtem el tudatosan másképp szemlélni a világot, lehet én akartam változni, de ma már próbálom az "élet napos oldalát" nézni, és úgy élni, hogy csak egy életünk van, amit mi formálunk, mi alakítunk, és csakis mi vagyunk felelősek annak megéléséért. Mindenki más sorsot kapott. Valakinek szenvednie kell mindenért, sok nehézség éri, van akinek mindent tálcán kínál az élet. Ez van. Ha nehezebb utat kaptunk, akkor ezt el kell fogadni és boldogan végigmenni rajta. Hiszen az évek csak mennek... gyorsan mennek!

Gyermeki ártatlanság?

Tegnap a facebook-on kaptam egy üzenetet Fanni osztálytársától. A kiscsaj nincs az ismerőseim között, így nem is értettem, hogy-hogy jött tőle levél. Ja, Fanni az András nővérének a 10 éves kislánya. Szóval nem értettem, de megnyitottam, bár a "próbáld ki" tárgyból sok jóra nem következtettem. A levél - körlevél ugyanaz volt, mint amit a Fanni küldött pár napja. Aztán lejjeb görgettem és akkor állt össze a kép. Fanni osztálytársa úgy válaszolt a körlevélre a Fanninak, hogy azt mindenki megkapta akinek Fanni eredetileg a levelet elküldte. A lényeg most jön. A leányzó üzenete ez volt:

"Basszus,!! Mit jelölöd be a *********-t?? Nem ismered bazmeg..maradjáá nyugton inkább-" (adatvédelmi okokból csillagozva :D )

Aztán mikor ráeszmélt, hogy az üzenetét nemcsak a Fanni kapta meg:

"Fanni Albányainak szól."

Nekem eldurrant az agyam. Nem bírom elviselni ha bántják a szeretteimet, barátaimat, számomra kedves embereket. Felolvastam Andrásnak és ő is nagyon mérges lett. Így amikor úgy döntöttem válaszolok a kiscsajnak - amit azért vonakodva tettem, nehogy ártsak a Fanninak - Andrásnak semmi ellenvetése  nem volt ellene, sőt! 

Ezt Írtam a 10 éves bazd meg-oló gyereknek:

"XY!
1. Ezt az üzenetet sikerült mindenkinek elküldened.
2. Válogasd meg légy szíves, hogy mit írsz, milyen szavakat használsz - mert egyrészt 10 évesen nem biztos, hogy tudod mit jelent amit írsz, másrészt helyesen sem sikerült leírnod.
3. Az üzenetet rajtam kívül megkapta Fanni anyukája, mindkét nagybátyja, nagynénjei és nagyon nem tetszett amit olvastunk.
Remélem a későbbiekben ilyenre nem kerül sor!
Üdv, Dóra (Fanni egyik nagynénje)" - nem hivatalos nagynénje... :)

A levelemre hamarosan választ is kaptam, ahol a 10 éves gyerekből  előjött a gyerek és bocsánatot kért többször is, szabadkozott, magyarázkodott. Megírtam neki, hogy szép dolog, hogy elismerte, hogy hibázott és bocsánatot kért és részemről rendben van. Csak az a baj, hogy tudom, hogy a bocsánatkérés ijedtségből jött, és nem volt valódi megbánás és a b*d meg szó használata sajnos mindennapos már a mai gyerekeknél és úgy használják mint bármilyen más szót, anélkül, hogy tudnák a jelentését. 

A másik ami megijesztett, hogy ha már most azon kiakadok, hogy a Fannit "bántják", mi lesz velem ha a saját gyerekemet bántja majd valaki? Hogy fogom kezelni, hogyan találom meg az aranyközéputat? Hogy bírom ki, hogy ne avatkozzak bele, de mégis megvédjem majd őt?? András azt mondta, hogy ő biztos nem fogja hagyni, ha sértegetik, bántják majd a gyermekünket! Azt gondolom, hogy a mai világban nagyon is oda kell figyelni. Meg kell mutatni a valódi értékeket, meg kell tanítani hogyan kell tiszteletet adni másoknak, és rengeteget kell beszélgetni, ha azt szeretnénk, hogy olyan felnőtt váljon a gyermekeinkből, akikre büszkék lehetünk és akik képesek lesznek helyt állni az életben is. Bárcsak többen törekednének erre! Bárcsak jobban odafigyelnénk egymásra, a világra!  

Vannak még csodák?

Az életben azért akadnak jó dolgok is. Pontosítok. Azért néha velem is történnek jó dolgok. Ismeritek a Vonzás törvényét? Azt mondja, hogy ha pozitívan szemlélsz és csak a jóra összpontosítasz, akkor előbb utóbb jó dolgok fognak veled történni. Ha hiszel abban, hogy eléred azt amit akarsz, akkor előbb-utóbb sikerülni is fog. Persze ezt nem csak kimondani kell, hanem tényleg hinni is kell. 

Én hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy ha jót teszek másokkal, ha megpróbálok jó ember lenni, úgy viselkedni hogy azzal ne okozzak másoknak rosszat, törekszem arra, hogy adjak magamból, akkor velem is jó dolgok fognak történni. 

Írtam már korábban arról, hogy hogyan érintenek azok az emberek akik az utcán élnek, vagy ott kéregetnek. Bizonyára az is kiderült, hogy érzékenyen érint minden bántalom, katasztrófa, ami embereket ér. Nem kell sok, hogy pityeregjek a tv előtt, de persze az utcán is elfordult már. S

András szerint érzelmileg gyenge vagyok, azért sírok - persze ezzel nem bántani akart, csak szerinte ezért fosok annyira a horror filmeken is, mert ... nem is tudom pontosan hogyan fogalmazott ... ja, hogy gyenge az idegzetem. Igen ezt használta, nem az érzelmileg gyenge kifejezést. 

Amire ki akarok lyukadni, lehet érdemes a csodákban hinni.Velem hamarosan lehet megtörténik egy ilyen csoda. Erről egyelőre többet nem is szeretnék írni, hiszen még csak jövőidőről beszélünk, de biztos be fogok róla számolni ... ha úgy alakul! Jaaa, és nem vagyok terhes, bár már lassan az is egy csoda lenne.

Ne lopj!

Mondja a Biblia és persze a jogrendszer sem díjazza túlságosan. De ha nem is ezekért, akkor azért ne lopj, mert ezzel valakinek veszteséget okozol... Mondjuk nekünk, mert most vehetünk András biciklijére új kereket. Kerék nélkül nem megy a bicikli, új kerékre meg most nincs pénzünk, így igazából hiába csak a kereket vitted el, a biciklit sem tudjuk használni. Ezenkívül megfejthetetlen rejtvényt adtál fel Andrásnak, aki nem tudja megemészteni, hogy miért nem az egész biciklit vitted el. Le sem volt zárva. Te pedig nekiálltál leszerelni a kereket az ajtónk előtt. Zörögtél.... és mi bármikor rád nyithattunk volna... de persze nem tettük, mert nem hallottunk meg. Én azért örülök, hogy a bicikli többi részét itt hagytad, mert így vázat nem kell vennünk. András az abszolút pozitív, aki azt mondta, hogy milyen rendes voltál, hogy nem az egész biciklit loptad el, pedig megtehetted volna! Rendes! Hmmm?! Baromi rendes!

Én azt mondom, hogy remélem Téged is meglopnak és akkor majd átérzed milyen az, ha elvesznek tőled valamit, ami a Tiéd, amiért esetleg megdolgoztál. Persze úgy nehéz lesz, ha azt is lopva szerezted, akkor nem fogod átérezni. Sajnálom! Sajnállak! ... Magunkat is sajnálom!

Csak nekem lehet rossz kedvem!

Ez persze nem igaz, de ha másnak rossz kedve van, és az huzamosabb ideig tart, és ráadásul közvetlen közelről érzem, azt nagyon nem szeretem. Nemhogy együtt érzővé válnék tőle, de kifejezetten irritál és durcás leszek én is. Nálam ez kb. ha te így, akkor én is így alapon megy. Tudom, hogy ez nem jó, de amikor megkérdezed, hogy mi van, és kapsz rá egy választ -  a baj nem veled van - akkor azt gondolod, hogy oké, 1-2 óra és jobb lesz. De ha 1-2 óra múlva sem lesz változás, és te iszod meg a levét, mert veled nem beszélgetnek, sőt tényleg csak a legszükségesebb alapszintre süllyed a kommunikáció, ha simogatni próbálsz az láthatóan irritáló a másik félnek és ez 4-5 óra múlva is így van, sőt este sem kell a bújás és még másnap is. szar a hangulat... akkor ilyenkor mi van? Akkor jogosan sértődhetek meg, nem???? Szerintem igen!

Adni jó

Reggel  délelőtt elmentünk bevásárolni. (Megint hétvége és gondoltuk megint megpróbálkozunk az oldalassal.) Gyalog mentünk, és tök jól esett a séta. A Kaiserben vásároltunk be, megvettük a húsokat és 1-2 apróságot még. Mikor kijöttünk, az áruház oldalában András vett fel pénzt az automatából. Miközben álltam mellette és nézelődtem, egyszer csak észrevettem tőlem balra egy lányt. Kb. 20 év körüli lehetett, vékony volt, az arca megtört és szomorú. Egy tolókocsiban ült. A kezében pedig egy műanyag pohár volt. Egyből nyúltam a táskámba, kerestem a pénztárcámat, de sajnos nem volt apróm. Szóltam Andrásnak:

- András, van egy százasod?

- Nem tudom, megnézem. Mihez kell?

- Adni szeretnék...

- Kinek?

- Annak a lánynak, aki a tolókocsiban ül....

- Szegény - és közben adta is a kezembe a nadrágzsebből előkerült pénzérmét.

Odamentem, ráköszöntem a lányra, beledobtam a műanyag pohárba a százast. Rám nézett és olyan őszintén, és szomorúan mondta, hogy "köszönöm".... minden fájdalom és keserűség benne volt.

Hogy megindított? Igen, nagyon! Amint elfordultam tőle, potyogtak a könnyeim - miközben persze próbáltam visszatartani, megszólalni nem tudtam.

András elkezdett nevetni, hogy mi van velem??!!

-Ennek a lánynak egyszer adtam már, és akkor is nagyon sajnáltam, olyan szomorú és amikor ránézel, belenézel a szemébe, akkor tudod, hogy szüksége van rá! 

András azt mondta, hogy ez nagyon szomorú, de ne féljek, ne izguljak, biztos sokan adnak neki pénzt. 

Igen, biztos, de egy beteg embernek ki kell ülnie egy forgalmas belvárosba, hogy pénzt kolduljon? Mert biztos nem jó dolgában és unalmában ült ki, hanem mert szüksége van rá..... ez nagyon elkeserítő.

/Ezek után szégyelld magad Dóri, hogy az objektíveden lévő karc miatt omlasz össze, amikor a fényképezőgéped többe kerül, mint egy havi átlagkereset..../

Adni jó! Jó azért, mert segíthetsz másoknak és azért is, mert a Te lelkednek is egy megnyugvás, hogy foglalkozol mások sorsával, hogy együtt érző ember vagy. Ha adok, soha nem mérlegelek, hogy vajon mire fogja költeni az illető a pénzt, tényleg rá van-e szorulva. Mert ha eldöntöttem, hogy adok, akkor nem teszek különbséget, és nem formálok jogot arra, hogy válogassak. 

Múltkor a nagy Tesco parkolójában egy hajléktalan szedte össze a bevásárlókocsikat. Odament egy 3 tagú családhoz is - akik mellettünk parkoltak- el akarta vinni a kocsijukat, ami ugye egy 100-assal működik. Nem adták oda neki.... viszont kivettek a kocsiból egy zacskó zsemlét (kb. 6 zsemle lehetett) és egy fél literes kakaót. 

Aztán András szólt, hogy szerencsétlen tök éhes lehetett, mert két pofára tömi magába a zsemlét....

Hát nekem sem kellett több, megint potyogtak a könnyeim... Két dolog hatott meg. Az egyik a család hozzáállása, hogy gondolkodás nélkül odaadták a zsemléket és a kakaót, a másik pedig, hogy szegény ember mennyire éhes lehetett. NA EZÉRT NEM MÉRLEGELEK ha adni akarok.

Álmom az álmom

Az éjjel azt álmodtam, hogy terhes vagyok. Hihetetlenül jó érzés volt. Nem tudom milyen lehet terhesnek lenni, mert még nem voltam, de ez olyan ... ez olyan csodálatos volt. Igazság szerint az egész valahogy úgy zajlott, hogy valaki a környezetemben - és nem emlékszem ki volt, mert valószínű nem az volt a lényeg - már a sokadik hónapban volt. Aztán hirtelen ránéztem a hasamra, és bár külsőleg nem volt nyoma, de eszembe jutott, hogy nekem nem jött meg a menzeszem.... közben teltek a hetek - ahogy az álmokban ez lenni szokott, csak tudatban - és azon gondolkoztam, hogy még mindig nem jött meg.... és akkor még mindig azon izgultam, hogy ne jöjjön meg, közben számolgattam, hogy 6-7 vagy 11-12 hetes lehetek - a számolgatás persze semmilyen logikát nem követett, eszembe jutott az is, hogy orvos még nem is látott.... Na mindegy, végülis a lényeg nem is ezen volt/van, hanem az érzésen, amire nagyon régóta vágyok...hogy végre eljöjjön a hónap amikor elmarad a menzeszem, megcsinálok egy terhességi tesztet és az pozitívat mutat... és átélni, hogy milyen lehet amikor elkezdődik bennem egy új élet.

Nem... nem hiszem, hogy görcsösen akarnám. Pontosabban nem tudom mi megy túl a normális érzésen és válik görcsössé. 2009 tavasza óta eltelt több mint másfél év. Szóval talán érthető, hogy ha egy ember kamaszkora óta rajong a "kisemberekért" és van egy normális kapcsolata ami megérett már a családalapításra, és nincs a világon semmi, amit jobban akarna, akkor sokat gondol a családalapításra. Engem nem hoz lázba az esküvő (leszámítva azt, hogy egy kifejezetten eljegyzési gyűrűnek és egy "lánykérésnek" örülnék - de ennyi elég is lenne), nincsenek óriási vágyaim, csak annyi, hogy saját családom legyen. Szeretnék anya lenni és szeretném ha a páromat láthatnám apaként és lenne egy pici kettőnk szerelméből, szeretetéből, akit megtaníthatunk mindenre, akire vigyázhatunk, akire büszkék lehetünk, akinek közösen vehetünk ajándékot szülinapra, névnapra, karácsonyra, akit elvihetünk szánkózni és fagyizni, akivel együtt lubickolhatunk nyáron a strandon, aki bearanyozhatná a hétköznapjainkat...

Álmomban már majdnem megérezhettem.... talán lassan a valóságban is.... remélem!

Csak pozitívan

Mostanában megint nehezebbe alszom el, feszült vagyok, fáj a hasam, ütnék, kiabálnék, és mindezek közben próbálok odafigyelni, hogy nehogy véletlenül a páromon csattanjon a pattanásig feszülő idegszálam. Mert azt nem érdemelné meg.

A lényeg, hogy van sok-sok probléma körülöttem, leginkább munkára és pénzre koncentrálódva. DE! Próbálok pozitívan hozzáállni mindenhez, és csak a jövővel foglalkozni. Tudom, hogy csak úgy tudom jobbá tenni a mindennapokat, az életemet és a munkámat, ha csak az elkövetkezendő feladatokra koncentrálok.

Például hírt kaptam arról, hogy a céget, ahová be vagyok jelentve, felszámolják. Ez ciki, mert nekem nagyon nem mindegy, hogy van-e folyamatos munkaviszonyom vagy sem. Hiszen babát szeretnénk, és ehhez minimum egy éves munkaviszony szükséges. Esélyes, hogy egy új vállalkozásba leszek bejelentve, de ugyanazon  személyhez tartozó vállalkozásba, akinek a cégét felszámolják. DE! Ez a személy az a személy, akinek kölcsönadtam pár éve - apám pénzét. ÉS... öcsém fogja az ügyet kezébe venni, és meglátogatni az "úriembert" - ebből következik, hogy ebből balhé lesz, és lehet nem sokáig leszek oda bejelentve. 

Mi lesz ha most fogant meg éppen a babánk? Akkor kihez forduljak és kinél könyörögjek, hogy jelentsen be legalább 4 órára, hogy folyamatos munkaviszonyom legyen.

De az is lehet, hogy nagyon sokáig nem lehet még babánk és akkor meddig húzzam azt az idegtépő helyzetet, meddig akarok még ezzel játszani. És ha rászánnám magam arra, hogy akkor elmegyek máshova dolgozni - ez nem áll fen, mert munkám van - akkor mi van ha 1 vagy 2 vagy 3 hónapon belül teherbe esnék.

Aztán mi van ha a jelenlegi munkahelyemen végleg beüt a krach. Mert most egy ideje napi 10-12 órában dolgozunk azon, hogy megmentsük és mellette egy új dolgot bevezessünk, hogy a cég működőképes maradjon. ÉS persze félek, mert az utóbbi egy évem erről a bizonytalanságról szólt és jó lenne biztosra tudni már, hogy minden hónapban megkaphatom a fizetésemet, mert ezt a biztonságérzetet még nem nagyon volt szerencsém megismerni.

Ettől függetlenül tényleg próbálok pozitív lenni. Azt próbálom tudatosítani, hogy mások is élnek szar körülmények között, szóval valahogy megoldanánk, max elmondanám a netet, a sok extra csatornát, megszüntetném az életbiztosításomat, és spórolnék az árammal, vízzel, fűtéssel amennyire lehet. (Csak a Bandym, aki rendesen dolgozik és keres, ezt nem érdemli meg, hogy miattam kelljen lemondania sok-sok dologról). 

De hogy az egészből ne az érződjön ki, hogy nagyon nagyon negatív vagyok, én azért dolgozok lelkesen, és próbálok pozitív lenni. Ennek ma meg is lett az eredménye, mert 100%-osan teljesítettem castingon, és ha tényleg ügyes voltam, akkor holnap mindketten ott lesznek oktatáson és fotózáson is. Ezért nagyon imádkozom!!! 

ÉS tudom, hogy és-sel nem kezdünk mondatot, de én most megtettem.

Beszélgetés bátyámmal

Nos azért ezt olyan részletesen nem akarom leírni, de tény, hogy végre leültünk bátyámmal beszélgetni. Jó pár éve annak, hogy megromlott a kapcsolatunk - nem veszekszünk, de nem is vagyunk kíváncsiak egymásra. Régen jól elvoltunk, sokat kosaraztunk együtt, de még ő is lazább volt. 

Igazából baromira kíváncsi voltam, hogy mi lehet annak az oka, hogy olyan ellenszenvesen viselkednek velem, ahogy teszik azt. Volt elképzelésem, de úgy voltam vele, hogy akkor legalább megbeszéljük, hogy miért ne tegyék. Aztán végül is más volt az ok - mint ahogy arra fény is derült. 

A bátyám megkért, hogy kezdjem onnan, hogy mi történt velem azóta, amióta befejeztem a főiskolát. Kicsit hülyén éreztem magam, amolyan beszámoltatósan, de nem adtam ennek hangot, mondván, hogy a konszenzus a lényeg, nem egy újabb vita. Aztán kibukott a beszélgetés során, hogy neki/nekik egyik legnagyobb problémájuk, hogy nem nagyon nézek a lányok felé. Hmmmm..... mosolyogtam magamban, mert ez így is van, de nem a lányok miatt. Úgyhogy elmondtam, hogy igen, nem megyek hozzájuk, de nem a lányok miatt, mert velük jól elvagyok és szívesen el is játszok, hanem miattuk (bátyám és sógornőm miatt), mert nem érzem jól magam, nincs miről beszélgetnünk, stb. Elmondtam azt is, hogy anno (2006-ban, amikor Győrbe költöztem), akkor átjártunk Andrással amikor itthon voltunk, de aztán meguntam, hogy sosem hívtak, mindig én nekem kellett telefonálnom... magyarán nem éreztem azt, hogy ők szeretnék, hogy én menjek, inkább olyan kötelező jellegű volt, és egyoldalú. Nem hiszem, hogy nekem kéne kepesztenem folyamatosan. Főleg úgy, hogy én Győrben lakom, és amikor hazamegyünk hétvégén, akkor az ember nem győz szétszakadni.

Szóval ezt is átbeszéltük, a múltat - a főiskolás éveimet, amikor egyedül laktam egy 64 nm-es lakásban, és semmire nem volt gondom...stb. 

Nem gondolom, hogy most hirtelen minden jobb lett és minden megváltozik, de megpróbáltuk, és próbáljuk. Azt ne vára tőlem senki, hogy másképp és úgy fogok élni, ahogy az neki tetszik, mert ez az én életem és Andrásé, amit mi alakítunk, a saját kis ízlésvilágunk és igényeink szerint. És ezt sem jelenti, hogy nincsenek céljaim, és nem akarok az életben elérni semmit, továbbá azt sem, hogy leszarnám a családom véleményét és elfelejteném azt, hogy egy család vagyunk és kinek mit köszönhetek, egyszerűen csak szeretném ha mindenki el tudná azt fogadni, hogy valaki az M7-es autópályán szeret közlekedni, valaki a Balaton partján, valaki megáll útközben pisilni vagy kávézni, valaki nem, valaki dohányzik az autóban, valaki nem. És mindenkinek az a jó, ahogy Ő csinálja. Attól még eljuthat bárki az "Adriára" Ennyi!

De azért remélem bátyám, hogy fogom még azt érezni, hogy még szeretsz engem!

Pro-Kontra?

Érdekes lehet a cím, amikor az embernek kettős érzései vannak a világot tekintve.

Egyrészt néha szívesen elcserélném az életem bárki máséval az általam ismert emberek között. Néha azt érzem, semmi értelme a létezésemnek. Rossz döntések, rengeteg kudarc jellemezi az eddigi éveimet. Persze, történtek velem jó dolgok is....

Jó és rossz dolgok az életemben:
Rosszak, elrontott dolgok, a negatív elemek:

• 2x mehettem, volna ki Amerikába élni, de nem mentem, mert szerelmes voltam.
  
• Tehetséges úszó voltam, de nem küzdöttem, abbahagytam hetedikes koromban.
  
• Tinédzserként szinte mindig olyanba voltam szerelmes, akinek én nem tetszettem. (bár ez gyerekesnek és jelentéktelen dolognak tűnhet, de akkor kudarcként éltem meg)
  
• Középiskola után nem tanultam rögtön tovább, így eleve később kezdtem a nagybetűs életet
• Angliában fél évet Au-pairkedtem CSAK - nemhogy maradtam volna még legalább még egyszer ennyit, és nem fordítottam elég időt a nyelvtanulásra.
• Nem fogadtam el a szülők, nagyszülők intelmeit, miszerint idegen nyelvet fontos tudni, ezért nem fektettem elég energiát a tanulásába.
• Főiskolán sem foglalkoztam vele eleget, így bár 2006-ban diplomáztam, még egy nyelvvizsgám hiányzik. A másikat idén szereztem meg.
• Főiskola után felajánlottak egy állást a főiskolán, de én inkább elutasítottam, hogy Győrbe mehessek
  
• Nem azt tanultam, amit kellett volna.
  
• Bár gyerekkorom óta vonzzanak a gyerekek, mégsem ismertem fel ezt a kötődést a gyermekek iránt, és nem ilyen irányban tanultam tovább - apának akartam megfelelni, így divatszakot választottam.
• Még mindig nem tettem meg a lépést ezen irány felé, pedig tudom, hogy gyermekekkel kellene foglalkoznom
• Többször hoztam rossz pénzügyi döntéseket (2x adtam kölcsön, nem kis összegeket - nem kaptam vissza egyiket sem)
• Az egyik kölcsön apu pénze volt - azóta is ott a tüske!
• A másik összeg a diákhitelem összege volt - sajnos minden szemeszterben felvettem.
• Főiskola után nem akartam vállalkozó lenni és jutalékos rendszerben dolgozni - kiváltottam a vállalkozóit és biztosítási ügynök lettem (8 hónapig, és utáltam)
• Aztán utána bedőltem annak az embernek, akinek később kölcsön is adtam, és neki kezdtem el dolgozni kevés pénzért, hülye, semmit nem érő feladatokkal. A fizetésemet egyszer kaptam meg időben, és egy idő után nem is kaptam.
  
• Az élettől szinte semmit nem kaptam meg könnyen eddig: sokáig vágytam biciklire, gameboy-ra, szintetizátorra, de mindegyikre sokat kellett várnom - igaz, aztán kaptam.
• Nem sikerült elsőre a nyelvvizsgám - sőt sokszor kellett próbálkoznom, mire végre meglett. Jóformán 4 évembe telt.
  
• Eddig nem volt olyan munkám, ahová nem ismeretség útján kerültem (kivéve biztosító), magyarán nem sikerült eddig eladnom magam.
• Nekem a baba sem jön össze, másfél éve nem. Ez fáj a legjobban.
• Persze a testemet sem szeretem, nem kaptam normális melleket, sem normális combokat... az előbbi elvész, az utóbbi meg mint egy elefánté...
• 7 éves koromban elváltak a szüleim, így sohasem voltam családi nyaraláson, nem jártam anyával vásárolni, nem volt ott a mindennapokban (ezért nem őt hibáztatom, csak a sorsot, hogy így alakult)
• A mamámék neveltek apu mellett (anyu tesómat nevelte), és bizony mamim sokszor túl szigorú volt - és itt a túl szigorú jelenti pl azt, h 16 évesen ő nem engedett el randira.
• A bátyám már nem olyan mintha a bátyám lenne, már nem érzem, hogy szeretne. Pedig régen minden más volt.
  
• Lassan 30 évesen még mindig albérletben élünk, és egyelőre esélyt sem látok arra, hogy lépjünk (ennek több oka is van párom munkája és az ott nyújtott családhoz kötött lehetőségek miatt)
  

Valószínű még sorolhatnék 1-2 dolgot, de most hirtelen ezek jutottak eszembe.

Persze akadtak pozitívumok is az életemben:

• A mamámék rengeteget foglalkoztak velem, és rengeteg szeretetüket szinte csak nekem adták akkortájt
  
• Apa imádott és képes volt másfél óra együtt töltött időért 100 km-t utazni nap mint nap (mert akkor más városban dolgozott). - Sajnos 4 éve Győrben élek és itt még egyszer nem látogatott meg...
  
• Anya mindig is fiatalos volt és sok mindent megbeszélhettem vele. Nem volt velem, de azért szeretett, ezt felnőttként már jobban látom.
  
• Hálás vagyok, hogy bár nem rögtön, de amire vágytam, általában megkaptam.
• Szerencsés vagyok, hogy a szigor meghozta azt is, hogy jobb jegyeket szereztem és gimnáziumba mehettem továbbtanulni.
• Sőt, apa még a főiskolát is finanszírozta nekem - ez nem volt olcsó suli!
  
• Bár teljes családdal nem, de azért nyaralhattam Amerikában, Indianapolisban .... 1 teljes hónapot... ahol közölték velünk, hogy nyaralni is fogunk... Floridában. Voltam a Kennedy NASA központban, a Disney World-ben a Universal Studióban, fürödtem óriási hullámok között az óceánban és sétálhattam fehér homokos tengerparton, megjártam Chicago-t és rögtön 4x repültem egy hónapon belül. Életem legszebb nyara volt ez, egy soha el nem felejthető élmény, amit édesanyám testvérének köszönhettünk.
• Nem csak Amerikában voltam, de a fősulival eljutottam Brüsszelbe az EU Parlamentbe, Maastricht-ba, Strassburgba, Luxemburgba - ahol személyesen találkoztunk az akkori miniszterelnökkel, és egy fogadást tartott számunkra.
• Szerencsés vagyok, mert nem vagyok beteges, nincs tartós egészségügyi problémám, nem voltam még kórházban pár óránál többet.
• Azt is pozitívumnak foghatom fel, hogy volt tehetségem a sporthoz. Versenyszerűen úsztam, jól mentek a labdajátékok, rengeteg sportot kipróbáltam és nem okoztak problémát - ma már ezt senki meg nem mondaná rólam, ha rám nézne.
• Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen pár éve megtaláltam életem párját is - vagy ő talált meg engem - mindenesetre ő volt a legszebb karácsonyi ajándékom.
  

Miért olyan nehéz jó dolgokat felsorolni.... ennyire negatív személyiség lennék?

• Középiskolás korom óta jól kijövök az emberekkel, általában szimpatikusnak tartanak. (Ez valószínűleg azért is van, mert általában pozitívan állok mindenkihez és igyekszem kedves lenni - nem okoz nehézséget).
• Fősulin a tanárok tudták a nevemet és kedveltek is. Persze tettem is érte, hiszen soha olyan jó eredményeim nem voltak mint a fősulis években. - Tetszett a vizsgaidőszakos rendszer, hogy nem napról napra kellett készülni.

A pozitív élményekből is biztosan tudnék még felsorolni ha gondolkodnék, de most más tényleg nem jut eszembe. Lehet elfáradtam, elvégre lassan 2 órája írom a bejegyzést kisebb megszakításokkal. Majd talán ha eszembe jut más is a későbbiek folyamán, majd kiegészítem.

Ez nem jött be!

Talán furcsa cím ez, de próbálom elfogadni, hogy ez sem volt az a hónap, amikor megtapasztalhatom azt az érzést, hogy milyen is lehet megtudni, hogy kisbabád lesz. A hőm nem véletlenül esett le, rá 3-4 órára megjött a menzeszem. Persze 2 napig szinte semmi nem volt, ezért újra reménykedtem, hogy hátha nem véletlenül van ilyen kevés. De aztán beindult.... Na mindegy, mivel már megszoktam, volt rá másfél évem, ezért már nem esek kétségbe, túlteszem magam rajta. Erről talán ennyit is.