A fogtündér létezik?

Ma átjött bátyám a lányokkal amíg Kriszta dolgozott. Nagy teljesítmény volt, hogy a lányokkal gyalog jöttek, pontosabban a Lili biciklivel, mert még én is 2x meggondolnám, hogy gyalog elinduljak-e hozzájuk (és sajnos én inkább nem mennék, minthogy annyit kelljen gyalogolnom.

Aranyosak voltak a lányok, jó kedvük volt és közvetlenek voltak.

Ma kiesett a Maja első foga - amit persze Ő nem mutatott meg nekünk, így csak a mobiltelefonnal készült fotón láthattuk. (Nekem később megmutatta, de erről mindjárt bővebben!)

Amikor aztán megérkezett a Kriszta is hozzánk, hallottam, hogy a bátyám valami fogtündéres dolgot mesélt a Krisztinának, de nem értettem, hallottam, hogy pontosan miről beszélgettek, de a szitut értettem. Máté nem igazán tudta ezt a fogtündér dolgot hova tenni, nem tudta, hogy ez most mi, ilyen van-e és gondolom a legfőbb, hogy ezt ők hogyan kezeljék. Eddig nem volt kieső fog, így nem is volt róla szó korábban.

Aztán játék közben kérdezem a Maját:

Én: Te Maja! Tényleg kiesett a fogad?

Maja: Aha! - és már mutatta is egy nagy vigyorral.

Én: És mi lett a fogaddal? - bátyámék beszélgetéséből kiindulva.

És ez a kis tünemény, teljesen átszellemülve elmondta, hogy hááát nem tudja, de reméli - és ezt már egyre halkuló hangon és tágra nyílt szemekkel szinte suttogta- szóval reméli, hogy amikor hazaérnek már nem lesz ott a foga, ahova rakta, mert elviszi a fogtündér. 

Nagyon édes volt! Az jutott eszembe, hogy bár az ember nem szívesen követi mindenben az amerikai mintát (pl. valentin nap, vagy ugye fogtündér) és szerintem a bátyámék sem akartak fogtündérezni, de amikor egy kisgyerek hall róla mesében, oviban, más gyerekektől, és elhiszi, akkor miért is rombolnánk le az ő kis hitét, illúzióját. Hiszen ráér még szembesülni a valósággal, hadd maradjon meg gyerek minél tovább és hadd higgyen továbbra is a mesék csodálatos világába, mert egy gyereknek erre még szüksége van!

Már megint a fotózás!

Szombaton olyan szép idő volt, hogy felhívtam Andrást otthonról (régi otthonról, Kelemenről), hogy ha van kedve jöjjön át (ő is otthon volt, anyukájánál) és menjünk el egyet sétálni a tó köré, és fotózgassunk. Sajnos a napsütésből már szinte semmi nem marad mire átért és elindultunk, de azért elvoltunk! :)

Kara, kuru, ankorau....

Szombaton végre megkezdtem az eszperantó nyelvleckéket. Másfél év alatt szeretnék eljutni a felsőfok szintjére, és mivel a tudásom egyelőre a nullával egyenlő, azt hiszem fel kell kötnöm a nadrágomat. Azt, hogy milyen tematika alapján és milyen módszerrel akarom elsajátítani a nyelvet, még nem sikerült kidolgoznom, de majd előbb-utóbb az is meglesz. Mivel könyvem még nincsen - vagy venni, de legalább kölcsönözni kellene - ezért a nethez fordultam segítségért. Rá is leltem a youtube-n egy videós oktató sorozatra, amiből az első 2 leckét már el is sajátítottam át is tanulmányoztam.

Így már tudom, hogy az ABC 28 betűből áll, a szavakat fonetikusan ejtjük, és szavakat szógyökökre és szóvégződésekre bontjuk.... vagy nem???? :-/  Mindenesetre egyelőre nem olyan vészes, talán egyedül is meg tudok vele birkózni. Remélem!

Csak nekem lehet rossz kedvem!

Ez persze nem igaz, de ha másnak rossz kedve van, és az huzamosabb ideig tart, és ráadásul közvetlen közelről érzem, azt nagyon nem szeretem. Nemhogy együtt érzővé válnék tőle, de kifejezetten irritál és durcás leszek én is. Nálam ez kb. ha te így, akkor én is így alapon megy. Tudom, hogy ez nem jó, de amikor megkérdezed, hogy mi van, és kapsz rá egy választ -  a baj nem veled van - akkor azt gondolod, hogy oké, 1-2 óra és jobb lesz. De ha 1-2 óra múlva sem lesz változás, és te iszod meg a levét, mert veled nem beszélgetnek, sőt tényleg csak a legszükségesebb alapszintre süllyed a kommunikáció, ha simogatni próbálsz az láthatóan irritáló a másik félnek és ez 4-5 óra múlva is így van, sőt este sem kell a bújás és még másnap is. szar a hangulat... akkor ilyenkor mi van? Akkor jogosan sértődhetek meg, nem???? Szerintem igen!

Ez gyors volt!

Úgy néz ki, hogy gyors lefolyású volt ez a megfázás, mert mára sokkal jobban lettem. Tegnap azért elég nyűgös voltam és bár csak hőemelkedésem volt, engem megviselt. Megviselt, mert nem vagyok az a belázasodó típus, sőt betegesnek sem mondhatnám magam. Így ha lázam van, akkor én már meg akarok halni. 

Azért a digitális lázmérő rendesen megtréfált, mert amikor azt éreztem, hogy megy fel a hőmérsékletem, és megmértem, akkor elsőre 42,2 C-t mutatott. Persze tudtam én, hogy az lehetetlen, mert akkor már nem állnék a két lábamon. Aztán megpróbáltam újból megmérni. Ekkor a hőmérő 34,4 C-t mért. A különbség nem csekély, így arra jutottam, hogy biztos átlagot kell belőle vonnom... még matekozzak is betegen?! Viccet félretéve megbirizgáltam az elemet, és utána egymás után többször is 37,3 C-t mutatott. Ez volt a helyes eredmény. 

Az előző kettő átlaga amúgy 38,3 C ! :)

Szóval a tegnapi napom azzal telt, hogy ágyból, betakarózva próbáltam dolgozni. Haladni nem tudtam úgy mint kellett volna, délután még aludtam is 1-2 órát. A neo citrán és a c vitamin a gyomromat szétmarta és bár éhes nem voltam, próbáltam enni, hogy ne fájjon a hasam. 

Mára már jobban vagyok, a gyengeséget még kicsit érzem, de ez már a kifele vezető út. Amúgy világ életemben így voltam beteg. 1-2 napnál sosem tartott tovább.

Megfáztam

Az idén még szerintem nem is voltam beteg. Aztán ma délután el kezdett a torkom kaparni, száraznak éreztem, aztán elkezdtem taknyosodni, most meg már a közérzetem is egyre szarabb... asszem megfáztam.... kellene keresnem egy lázmérőt...

"Egészségügy" - megint egy kellemes csalódás

Hosszú, nagyon hosszú bejegyzés következik.... és a címben az egészségügy azért van idézőjelben, mert nem általánosságban fogok az egészségügyről írni, hanem egy konkrét szakágáról, és azon belül is inkább az egyik orvosról és az én esetemről.

Múlt hét hétfőn úgy láttam, gondoltam, hogy ideje lenne HSG után visszamenni a dokimhoz, és annak ellenére, hogy a petevezeték átfúvást ő végezte, megmutatni neki az eredményt és pontosítani a további lépéseket. Össze is készültem, megbeszéltem Diával (munkaadóm és egyben barátnőm) hogy hétfőn nődoki, később kezdeném a munkát, és miután meghozták délelőtt a kajánkat - mert úgy rendeljük 2 hónapja - el is indultam. (de hosszú mondat lett!)

A Liezen Mayer rendelő 8-tól délig fogadja a terhes nőket, 10 órától pedig lehet menni nőgyógyászati szakrendelésre. Igyekeztem úgy időzíteni, hogy nem sokkal 10 előtt már ott legyek, hogy sokat várni se kelljen, de időben sorra tudjak kerülni.

Hát ez nem jött be. Marha sokan voltak, és ahogy álltam a váróban, észrevettem, hogy néhány ember sorszámot tart a kezében. Hmm, megint egy újabb rendszer - gondoltam. Annak ellenére, hogy én híve vagyok a sorszámos várakozásnak, mert így sokkal igazságosabb, nincs tolakodás, most marha mérges lettem!

Odamentem az egyik nőhöz:

Én: Szia! Ne haragudj! Látom, hogy sorszám van a kezedben. Ezt honnan kell elvenni? Vagy kijönnek és   adnak?

Csaj: (kissé értetlen ábrázattal) Onnan lehet elvenni - mutat az ajtó irányába - de már elfogyott.

Én: .. és ez mit jelent? Hoznak ki majd másikat - tudom (utólag), hogy ez egy hülye kérdés volt, de akkor már kezdtem látni a vesztemet, és kezdtem felhúzni magamat.

Csaj: Neeeeem, mára már nem adnak ki több sorszámot.

Én: Dehát 3/4 10 van, és 10-től van a nőgyógyászati rendelés... - mondom szerencsétlennek, akinek persze az egészhez semmi köze

Idősebb nő:  - aki gondolta bekapcsolódik a párbeszédbe - aranyom én már reggel 8 óta itt vagyok! Próbálja meg a másik rendelőnél, ott még állítólag van sorszám....

Nem igazán tudtam mit csináljak. Végül átmentem a másik ajtóhoz, ott még valóban volt sorszám. Meg is fogtam egyet, majd.... hát basszák meg én a Horváth dokihoz jöttem. Nem véletlenül jöttem hétfőn, és amúgy is, szerintem az sem véletlen, hogy anno amikor először voltam a Liezen Mayer-be, akkor a 2 rendelő közül először ehhez a rendeléshez ültem le, végül mégis vmiért átmentem a másikhoz (Horváth dokihoz). Meg nem egy rákszűrésre jöttem, vagy fogamzásgátló gyógyszer felírásra hanem konzultálni... Így visszaraktam a sorszámot és elindultam haza. Dúltam-fúltam, nagyon ideges voltam, mert emiatt nem tudtam elkezdeni dolgozni sem normális időben, 2 buszjegyembe került (nekem most az is sok) és én rá voltam készülve már arra, hogy találkozom a dokival és megbeszéljük a következő lépést, ellát tanáccsal.

Hazaértem, leültem a gép elé, és úgy döntöttem, megnézem neten, van-e fent elérhetősége. Természetesen e-mailes, mert felhívni nem merném. Égtem én már be annyiszor dokik előtt... amúgy előtte is az első találkozáskor*.

(*Cikinek éreztem ugyanis, hogy mindig Fváron voltam minden bajommal, és most, hogy elkezdtem a kivizsgálásokat, döntöttem úgy, hogy azt már Győrben teszem... és mivel eleresztve nem vagyunk anyagilag, nem gondolkoztam magánrendelésben. A párbeszéd kb. így zajlott:

Én:  Eddig nem ide jártam, mert Fehérváron laktam, de nemrégen költöztünk Győrbe (kisebb füllentés, mert akkor már 3 és fél éve itt laktunk) és...

Doki: A lényeget mondja kisasszony - belém fojtva a további magyarázkodást.... 

 ..... és akkor még a végén az is kiderült, hogy 2 évvel ezelőtt már voltam a Liezen Mayer-be gyógyszert felíratni., mert persze, hogy a számítógépben benne volt ... OPSZ!  Lebuktam!)

Folytatva a történetet .... megtaláltam az e-mail címét. A kórházit és egy másikat is. Neki is álltam megírni az e-mailt. Leírtam, hogy ki vagyok, hozzá járok szakrendelésre "baba-ügy" miatt és a megkeresésem okát, mi szerint nem tudom, hogy kell-e még konzultálnom vele, vagy menjek egyből a Kaáliba.  Azt is elmondtam, hogy ott voltam a rendelésen, de elfogyott a sorszám. Aztán elküldtem mindkét e-mail címére.

Hűűűű, erről ennyire hosszan nem akartam írni, mert a lényeg csak most jön, de képtelen voltam csak arra hagyatkozni... "kisasszony a lényeget mondja!" . .. hát igen. :)

Nem jött válasz a mailemre. Napokon keresztül vártam, aztán végiggondoltam, és rájöttem, hogy mit várok??? Van ezer dolga, majd pont az én e-mailemre lesz ideje válaszolni. 

Aztán vasárnap mégis választ kaptam! Egy tök kedves, részletes választ. És 2-t is. Ugyanis a másik e-mail címéről is üzent (hogy reméli megkaptam a másik válaszát, és hogy inkább freemaile-es címére írjak, azt gyakrabban nézi ). Annyira boldog voltam, hogy megint nem csalódtam, vagyis de, csak éppen megint pozitívan! Megírta többek között azt is, hogy most hétfőn nem rendel, de keddtől péntekig 7-től 14 óráig a kórházban megtalálom, ír fel nekem szívesen gyógyszert. (HSG után szoktak peteérést elősegítő gyógyszert felírni - ezt is megírta a mailben).

Ma ugye kedd van!  ......   Reggel 7-re már a kórházban voltam. :)) Felmentem a Nőgyógyászati osztályra, egyenesen az információhoz - ahogy a doktor úr írta. Kicsit zavarban voltam, mert ide műtétre meg komolyabb vizsgálatokra jönnek az emberek és lehet a doki nem is gondolta komolyan, hogy jöjjek be, vagy azt nem gondolta, hogy tényleg képes vagyok bejönni.

De én ott voltam. Kedden, reggel 7-re. 

Információnál:

Nő (nagyon kedvesen): Jó reggelt! Miben segíthetek -  ő volt a HSG-nél is az inf. pultban.

Én: (kissé zavarban) : Ööö... Jó reggelt... én csak .. a Dr. Horváth ... doktor úrat, doktort keresem .. (és sajnos igen, én tényleg ennyire belekavarodtam)

Nő: egy pillanat és szólok neki. Hogy hívják? - és nyúlt a telefonért

Én: Jajj, nem kell felhívni, tudok várni, csak gyógyszert ír fel nekem, mondta, hogy jöjjek be nyugodtan.

Nő - aki már tárcsázott: Mondja a nevét! (kedvesen, mosolyogva)

Én: Z. D. vagyok, de...

Nő: Helló - telefonba már - itt van egy hölgy Z. D. és hozzád jött! 

Ááhhhhhh istenem, de cikisen éreztem magam, hiszen nem voltam bejelentkezve, nem volt konkretizálva, hogy bemegyek... ezért is gondoltam, hogy várok türelmesen.

Nő: Azt mondta a doktor úr, hogy menjen le a Tini ambulanciára, most ott rendel.

Én: Nagyon szépen köszönöm!

Elindultam a tinédzser ambulanciára. Igazából oda kellett mennem, ahol én is voltam a HSG napján a betegfelvételen. Egymás mellett van a két rendelő. 

Leértem. Azta a ku..... Rengetegen voltak. Hát mindegy, ez van, nem tudok mit csinálni, várok. Először megálltam nagyon kívül, majd bementem a váróba, mert láttam egy kb.1 négyzetméternyi üres kis helyet, gondoltam odaállok. Egy idő után rájöttem, hogy a hely nem véletlenül maradt üresen, mert egy ajtó elé álltam.....

Kb. 2-3 perce álltam, vártam, amikor nyílt az ajtó, kijött egy tinédzser, behívtak egy másikat. Közben pont beláttam, a doki szemben volt, így ő pont kilátott, a tekintetünk egy pillanatra találkozott is. Ajtó becsuk, 2 perc múlva nyit, és egy női hang hangosan: Z.Dóra! .... Engem hívtak. A doki észrevett.... de az hagyján, mert észrevenni csak úgy tudott, ha felismert. A doki felismert és behívott. 2 percnyi várakozás után. Nem kértek tőlem taj kártyát, semmit sem  - felírta a gyógyszert (valami colistybegyt vagy mit), részletesen elmagyarázta majd fel is írta hogyan kell szedni, milyen mellékhatásai lehetnek, és hogy egyeztessek időpontot Kaáliba az összeférhetetlenségi vizsgálat miatt.... és hogy a többi vizsgálatot már ott fogják csinálni, de ha esetleg valamit ők is - azaz a kórház - is el tud végezni, mert van hozzá eszközük, akkor azt ők is szívesen megcsinálják. Csak vajon ezt a Kaáliban megmondják majd? Mert ugye az már nem állami intézmény, fizetni kell... :(

De a lényeg a lényeg:  ez a doki már megint nagyon jó fej volt!

Adni jó

Reggel  délelőtt elmentünk bevásárolni. (Megint hétvége és gondoltuk megint megpróbálkozunk az oldalassal.) Gyalog mentünk, és tök jól esett a séta. A Kaiserben vásároltunk be, megvettük a húsokat és 1-2 apróságot még. Mikor kijöttünk, az áruház oldalában András vett fel pénzt az automatából. Miközben álltam mellette és nézelődtem, egyszer csak észrevettem tőlem balra egy lányt. Kb. 20 év körüli lehetett, vékony volt, az arca megtört és szomorú. Egy tolókocsiban ült. A kezében pedig egy műanyag pohár volt. Egyből nyúltam a táskámba, kerestem a pénztárcámat, de sajnos nem volt apróm. Szóltam Andrásnak:

- András, van egy százasod?

- Nem tudom, megnézem. Mihez kell?

- Adni szeretnék...

- Kinek?

- Annak a lánynak, aki a tolókocsiban ül....

- Szegény - és közben adta is a kezembe a nadrágzsebből előkerült pénzérmét.

Odamentem, ráköszöntem a lányra, beledobtam a műanyag pohárba a százast. Rám nézett és olyan őszintén, és szomorúan mondta, hogy "köszönöm".... minden fájdalom és keserűség benne volt.

Hogy megindított? Igen, nagyon! Amint elfordultam tőle, potyogtak a könnyeim - miközben persze próbáltam visszatartani, megszólalni nem tudtam.

András elkezdett nevetni, hogy mi van velem??!!

-Ennek a lánynak egyszer adtam már, és akkor is nagyon sajnáltam, olyan szomorú és amikor ránézel, belenézel a szemébe, akkor tudod, hogy szüksége van rá! 

András azt mondta, hogy ez nagyon szomorú, de ne féljek, ne izguljak, biztos sokan adnak neki pénzt. 

Igen, biztos, de egy beteg embernek ki kell ülnie egy forgalmas belvárosba, hogy pénzt kolduljon? Mert biztos nem jó dolgában és unalmában ült ki, hanem mert szüksége van rá..... ez nagyon elkeserítő.

/Ezek után szégyelld magad Dóri, hogy az objektíveden lévő karc miatt omlasz össze, amikor a fényképezőgéped többe kerül, mint egy havi átlagkereset..../

Adni jó! Jó azért, mert segíthetsz másoknak és azért is, mert a Te lelkednek is egy megnyugvás, hogy foglalkozol mások sorsával, hogy együtt érző ember vagy. Ha adok, soha nem mérlegelek, hogy vajon mire fogja költeni az illető a pénzt, tényleg rá van-e szorulva. Mert ha eldöntöttem, hogy adok, akkor nem teszek különbséget, és nem formálok jogot arra, hogy válogassak. 

Múltkor a nagy Tesco parkolójában egy hajléktalan szedte össze a bevásárlókocsikat. Odament egy 3 tagú családhoz is - akik mellettünk parkoltak- el akarta vinni a kocsijukat, ami ugye egy 100-assal működik. Nem adták oda neki.... viszont kivettek a kocsiból egy zacskó zsemlét (kb. 6 zsemle lehetett) és egy fél literes kakaót. 

Aztán András szólt, hogy szerencsétlen tök éhes lehetett, mert két pofára tömi magába a zsemlét....

Hát nekem sem kellett több, megint potyogtak a könnyeim... Két dolog hatott meg. Az egyik a család hozzáállása, hogy gondolkodás nélkül odaadták a zsemléket és a kakaót, a másik pedig, hogy szegény ember mennyire éhes lehetett. NA EZÉRT NEM MÉRLEGELEK ha adni akarok.

Álmom az álmom

Az éjjel azt álmodtam, hogy terhes vagyok. Hihetetlenül jó érzés volt. Nem tudom milyen lehet terhesnek lenni, mert még nem voltam, de ez olyan ... ez olyan csodálatos volt. Igazság szerint az egész valahogy úgy zajlott, hogy valaki a környezetemben - és nem emlékszem ki volt, mert valószínű nem az volt a lényeg - már a sokadik hónapban volt. Aztán hirtelen ránéztem a hasamra, és bár külsőleg nem volt nyoma, de eszembe jutott, hogy nekem nem jött meg a menzeszem.... közben teltek a hetek - ahogy az álmokban ez lenni szokott, csak tudatban - és azon gondolkoztam, hogy még mindig nem jött meg.... és akkor még mindig azon izgultam, hogy ne jöjjön meg, közben számolgattam, hogy 6-7 vagy 11-12 hetes lehetek - a számolgatás persze semmilyen logikát nem követett, eszembe jutott az is, hogy orvos még nem is látott.... Na mindegy, végülis a lényeg nem is ezen volt/van, hanem az érzésen, amire nagyon régóta vágyok...hogy végre eljöjjön a hónap amikor elmarad a menzeszem, megcsinálok egy terhességi tesztet és az pozitívat mutat... és átélni, hogy milyen lehet amikor elkezdődik bennem egy új élet.

Nem... nem hiszem, hogy görcsösen akarnám. Pontosabban nem tudom mi megy túl a normális érzésen és válik görcsössé. 2009 tavasza óta eltelt több mint másfél év. Szóval talán érthető, hogy ha egy ember kamaszkora óta rajong a "kisemberekért" és van egy normális kapcsolata ami megérett már a családalapításra, és nincs a világon semmi, amit jobban akarna, akkor sokat gondol a családalapításra. Engem nem hoz lázba az esküvő (leszámítva azt, hogy egy kifejezetten eljegyzési gyűrűnek és egy "lánykérésnek" örülnék - de ennyi elég is lenne), nincsenek óriási vágyaim, csak annyi, hogy saját családom legyen. Szeretnék anya lenni és szeretném ha a páromat láthatnám apaként és lenne egy pici kettőnk szerelméből, szeretetéből, akit megtaníthatunk mindenre, akire vigyázhatunk, akire büszkék lehetünk, akinek közösen vehetünk ajándékot szülinapra, névnapra, karácsonyra, akit elvihetünk szánkózni és fagyizni, akivel együtt lubickolhatunk nyáron a strandon, aki bearanyozhatná a hétköznapjainkat...

Álmomban már majdnem megérezhettem.... talán lassan a valóságban is.... remélem!

Fotózás - első próbálkozások

András kedden szolgálatban volt így nemcsak a délelőttöt, hanem a délutánt és az estét is egyedül töltöttem.

Egész nap a számítógép előtt ültem - mint amúgy általában és kör e-maileket (ezt hogy kell írni?) küldözgettem és egyéb leveleket, így délutánra már érezhetően szarul voltam. Nem tudom igazán leírni ezt az érzést, szerintem az agyam kezdte feladni a koncentrálást, ez már az a fázis volt, amikor 3x ellenőriztem le a címzettet de még mindig nem voltam benne biztos, hogy a cél személynek megy-e ki majd az e-mail, a betűket össze-vissza pötyögtem szavakon belül képes voltam a betűk helyzetét és sorrendjét teljesen átrendezni. Mindemellett feszültté váltam - nagyon feszültté. Tudtam, hogy ha végeztem az e-mailekkel, azonnal fel kell állnom és el kell mennem sétálni és lazítani egyet, egy kis friss levegőt szívni.

Mivel a nap is nagyon szépen sütött, így adta magát, hogy elmenjek fotózni, kipróbáljam végre úgy igazán a gépemet, hiszen mióta megvan nem is nagyon fotózgattam még vele. Ennek ellenére 1000 felett van a képek szám....  (???)

Szóval elindultam fotózni a belváros felé. Mondanom se kell, hogy nem mertem elővenni a fényképezőgépet, sokáig. Féltem, hogy majd engem néznek, féltem, hogy esetleg kiveszik a kezemből, meg közben nem is igazán tudtam, hogy mit is szeretnék, mit fogok fotózni. Már a Termálnál jártam amikor előszedtem a szerkezetet a táskából. Leszedtem a védőlapot az objektívtől és akkor egyszerre nagyon elkeseredtem és megijedtem. Közelebb emeltem az objektívet és bár nem igazán tanácsos ujjal vagy bármi mással hozzányúlni, megdörzsöltem azt a karcot amit az objektíven találtam. Hogy került ez ide??? De... ez mi? Miért? Nem akartam hinni a szememnek. Most kaptam a gépet, még nem is használtam jóformán. Persze csúnya emberi szokás szerint már rögtön mutogattam is, és hívtam az Andrást, hiszen ő volt utoljára fotózni 2x is. Azt mondta, hogy Ő biztos nem volt, mert nagyon vigyázott a gépre.... Persze akkor nem tudom, hogy került az objektívre, mindenesetre egyből észre lehetett venni. Szó szót követett, elköszöntünk.... aztán majdnem haza is mentem. Tényleg kurva szar érzés volt.... és még most is az. Aztán összeszedtem magam és elsétáltam a vár tövébe, leültem a partra és a vadkacsákat kezdtem el fotózni, majd hazafelé sétálva az épületeket, a naplementét, a mozgó járműveket, az őszi tájat. Hááááát, még nem igazán megy a fotózás, de alakul és a photoshop-pal is egyre jobb barátságba kerülünk.

Amúgy András megnézte az objektívet és szerinte nem karc, de akkor is van ott valami, ami nem tudom mit. Mindenesetre a képeken nem látszik semmi - szerencsére!

Szeretlek mami!

Nem, nincsen a nagymamámnak se szülinapja, sem névnapja és nem is beszéltem vele jó pár napja. Nincs semmi olyan előzménye eme kijelentésemnek, csak maga az érzés: Szeretem!

Ma azon  gondolkoztam amikor mentem dolgozni, és előttem sétált egy idős néni, hogy mennyire hiányzik a mamikám és milyen ritkán látom Őt! Az ilyen idős nénikről  és bácsikról mindig az én nagyszüleim jutnak az eszembe, hogy az én nagymamám és nagypapám is olyan aranyos és úgy szeretem őket. Kiváltképp a nagymamámhoz fűződnek nagyon erős és mély érzések.

Csapongtak a gondolatok:

... hiányzik...

... beszélnem kellene már vele... és megint fogunk vagy 20-30 percet beszélni. ... és persze hónap végén megint marha sok lesz a telefonszámlám (mert mindig én hívom és mindig szófosásunk van)

.... tök jó volt a nagynénémnek vett ajándékújság .... legközelebb maminak lesz kerek szülinapja amire csináltathatnék egy ilyen születésnapi újságot.... 1932-es évből.... milyen régen is volt!

... úristen, az azt jelenti, hogy a mamám 2012-ben 80 éves lesz... 

... és ekkor már jöttek is a fájdalmas gondolatok és a gyomrom összeszűkült. Mert a 80 év már nagyon sok és én soha, de soha  nem szeretném elveszíteni Őt, SOHA! Mert Ő nevelt fel és vele töltöttem a gyerekkoromat, mert ő mindig vigyázott rám és hozzábújhattam, mert ő a világ legjobb mamija, mert neki élnie kell örökké! ÖRÖKKÉ!

Olyan kevés időt töltök vele mostanában és úgy fáj ha apa, vagy Gabi nénje vagy bárki felemeli rá a hangját. (ez ugyanúgy igaz a papimra is, nála is nehezen viselem ha hangot emelnek ellene)....Ilyenkor pedig látom, hogy rosszul esik neki. Legtöbbször nem szól, de látom az arcán, látom ahogy magába néz. Nem szabad! Nem szabad egy ilyen embert bántani, egy ilyen embert aki csak adott egész életében... adott meleg ételt az asztalra, tiszta ruhát és rendet, kívánságra süteményt, figyelmet, türelmet és sok-sok szeretet.... és bár ez a poszt most első sorban a mamimról szól, de a papim ugyanúgy egy csodás ember! De úgy gondolom, hogy megérdemel ő is egy külön bejegyzést!

Akkor most felhívom a mamámat, mert most már még jobban hiányzik.....

Megtörtént a 10 perces csevejünk! :) Most már jobban érzem magam! Szeretlek mami!

A chilei bányászok mentése - mert megérintett

A világban máshol is történnek hihetetlen, megrázó és egyszerre csodás dolgok. Több mint 2 hónappal ezelőtt (2010. aug. 5.) Chilében 33 bányász ragadt a 700 méteres mélységben. Olyannyira elzárta őket a rom a külvilágtól, hogy fél évet jósoltak mire a föld felszínére sikerül majd hozni őket. Aztán teltek a hetek és az események és a tettek olyan mértékben gyorsultak fel, hogy ma megkezdték a bányászok felszínre szállítását egy 4 méteres kapszulában. A mélységből kb. 20 perces az út felfelé, a bányászokat (32 chilei és egy bolíviai) családjuk, barátok, orvosok és sok-sok ember, tévétársaság várja és ünnepli. A mai nap a Csoda kicsit megmutatta magát, hogy létezik, még ha ritkán is találkozunk vele.

Vörösiszap - menni vagy nem menni?

A blog nem egy napló! Jó pár nap kihagyás után mindig próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy mi történt velem, miről írhatnék. De nem kell mindenről beszámolnom - úgy mint ahogy régen a naplómban minden nap írtam, mindenről. Nemcsak azért, mert nem olyan céllal indítottam, hanem mert mert nem feltétlenül csak én olvasom.

A hétvégét otthon töltöttük. Pénteken találkoztunk 1-2 baráttal a Jé presszóban pár órára. 9 körül értünk oda, mert előtte a Kelemenen még rendeltünk kaját, amit meg kellett várni. A Kelemenen lévő pizzériából rendeltük, mégis másfél óra kellett hozzá, hogy kihozzák. Már nagyon éhesek voltunk és emiatt idegesebbek is, aztán csak meghozták a kajánkat. Szerencsére nem vártunk rá hiába, nagyon finom volt. 

András anyukája elutazott Dombóvárra, így egyedül voltunk a Jancsáron. Másnap - azaz szombaton reggel András észrevette, hogy keresték éjjel a munkahelyéről. Na, gondoltuk, biztos a vörösiszap miatt, mert már úgy volt péntek délelőtt is, hogy egyedül fogok hazautazni Fehérvárra. Akkor ezt megúsztuk, de most úgy alakult, hogy mégis mennie kell. Így ő szombat este vissza is utazott Győrbe. Mentem volna én is szívesen, de nekem volt vasárnap még egy halaszthatatlan találkozóm. 

Aztán vasárnap reggel András szólt, hogy ne ijedjek meg ha otthon találok majd valakit. Nem értettem.... Erre megismételte. Még mindig nem... aztán LEESETT! Szóval megint nem vitték el Andrást - csodálatos szervezés, aminek persze nagyon örültem. Nem attól a pár naptól tartottam amit külön töltöttünk volna, hanem attól, hogy az iszaptól valami baja is eshetett volna.

Vasárnap megint buszoztam, de most wifi nélkül. Így filmet néztem a buszon - fülhallgató nélkül, és muszáj volt hangosan, hogy halljam is... nem nézett hátra senki, úgyhogy biztos nem is zavartam senkit sem.

Katasztrófa

Október 4-én, hétfőn katasztrófa történt! Magyarországon! Most nem a jég, nem a szél és a vihar, nem a megáradt folyók, hanem a vörösiszap. A vörösiszap, ami az Ajkai Timföldgyár mellékterméke, maró hatású ipari hulladék. Az iszap tárológátja feladta Devecser és Ajka között a szolgálatot és kiszakadt, a kiáramló 700.000 köbméternyi iszap pedig elöntötte Kolontárt és Devecsert, ezzel felbecsülhetetlen gazdasági és ökológiai károkat okozva.

Szörnyű volt látni a Híradóban. 4 ember meghalt, 3 embert még nem találnak, 100 felett kerültek kórházba égési sérülésekkel. A szennyeződés elérte a Marcalt, melynek élővilága kipusztult, és most már elérte a Dunát és a Rábát is. Több ezer ember dolgozik azon, hogy megakadályozzák a további pusztítást és szennyeződést, és Magyarország összefogott. Rengetegen adakoznak, emelt díjas sms-sel, élelmiszerrel, felajánlásokkal. Mert mindenki döbbenten áll az események előtt, senki nem akarja elhinni, hogy ilyen megtörténhet és megtörtént.

1-2 kép....

"Gyere el - tudsz majd fotózni!"

Ezzel csalogatott András szombat este, hogy reggel keljek vele amikor megy edzésre és majd ott tudok fotózni. Nincsenek is sokan, szóval tök jó lesz! Nem tudom, mondtam neki, majd reggel eldöntöm! 

Reggel végül felkeltem, s bár vacilláltam, végül úgy döntöttem, hogy áh egye-fene, elmegyek. Igyekeztem felöltözni, mert igencsak fújt kint a szél és hidegnek is tűnt. Úgy is volt. A Termálig kocsival mentünk, onnan gyalog. 

Először beültem az edzőterembe, ahol egy tanmedence is van. Kurva nagyon sokan voltak! Úgyhogy a fotózásból nem lett semmi. Nem mertem. Kimentem sétálni, fotózgattam a hidat, de semmi élvezetes nem volt benne és fáztam is. Így visszaültem. Amúgy kipróbáltam az ergométert! András azt mondta, így elsőre nem is volt olyan rossz. Nagyon kitartó voltam, úgy 3 húzás után fel is álltam a géptől... neeem, nem elfáradtam, csak éppen ciki volt farmernadrágban és utcai cipőben egy csomó férfi előtt szárny próbálgatni a "tehetségemet". De azért tetszett!

András azt is mondta szombat este, hogy majd együtt elmegyünk húst venni a vasárnapi ebédhez edzés után.  Ezt is egy jó programként állította be a reggeli fotózás után. De persze úgy voltam vele, hogy rendben, legalább együtt leszünk, meg ezek a győri hétvégék amúgy is családiasabbak szoktak lenni. Hazafelé a környékünkön első húsbolt: zárva, második húsbolt: zárva... mi legyen... közben zöldséget vettünk húsleveshez első húsbolt mellett zöldségesben. Elmentünk hát a legközelebbi nagyobb áruházba, ez a Kaiser volt. A Kaiser a Sparhoz tartozik, a Sparban pedig szép húsáru szokott lenni. Hús volt, de nagyon nem tetszett egyikőnknek sem. Így le kellett mondanunk a sütőzacskóban sült oldalasról, a húslevesből meg csont leves lett. Leves nagyon finom volt, oldalas helyett meg ettünk rántott camembert sajtot....

A híd

Evezős sporttelep egy része

Hétvégi főzőcske

A szombati napot vásárlással kezdtük, mert ez péntek este elmaradt. Annyira belefeledkeztünk mindketten a számítógépbe, hogy 10 körül jutott eszünkbe, hogy elfelejtettünk vásárolni menni. Általában pénteken szoktuk a hétvégi főzőcskézéshez szükséges dolgokat megvásárolni, de most szombatra maradt. Már reggel 8-ra ott voltunk - mert ugye korán keltünk. Amúgy is megbeszéltük, hogy időben kelünk, de nem óra ébresztett minket, hanem magunktól keltünk. A Lidl-be mentünk, mert nekem vannak kedvenc termékeim, amelyek máshol nincsenek, de persze az árak is vonzóbbak. Ebédre fokhagymakrém levest (ezt hogy kell írni?) terveztünk cipóban, amit én készítettem. Másodiknak szilvás gombócot vagy túrógombócot szerettünk volna, de csak nudli meg szilvalekváros gombóc volt de én ez utóbbit nem szeretem. Tudom-tudom.... de én a szilvás gombócból sem eszem meg a szilvát, kiszedem belőle. A levét kicsit kinyomom amikor kettévágom utána a tányérom szélére rakom a szilvákat. Szóval végül nudlit vettünk, meg a leveshez két fél kilós rozscipót... és igen.én azt terveztem, hogy megeszem a cipót is - a tervem sikerült is. Nagyon finom lett a leves és írtó gusztusos is volt.

A délután mindkettőnknek számítógépezéssel telt. András kérdezte az előbb tőlem mosolyogva, hogy azt leírtam-e, hogy idegbeteg volt-e? (Ja, mert már tudja, elmondtam, hogy blogot írok, és nagyon aranyosan áll hozzá.) Szóval kapott az egyik munkatársától egy kormányt, amit megpróbált telepíteni a számítógéphez. De ez nem ment olyan könnyen, sőt! Órákon keresztül csinálta, fórumokat olvasott, de nem... a kormány nem akart működni, ő pedig mérgelődött és mérgelődött. De aztán ahogy a mikrót is megcsinálta, úgy végül ezt is sikerült.Hallelujah! Íme az eredmény: 

Este Megasztárt néztem. Ez most a no.1 az X Faktor-ral együtt. Sajnos a 2 műsor közül dönteni kell, hogy az ember melyiket nézi, mert egy időben van, és nekem mindkettő nagyon tetszik. Mindkét műsor újranézhető neten, de mivel az X Faktor műsora hamarabb felkerül a világhálóra és a minősége is jobb, így a Megasztárt nézem élőben. Én nem szeretek kapcsolgatni és párhuzamosan nézni a kettőt.

Mi így ébredünk

Hétvége ide vagy oda, mi szombaton és vasárnap is 7 óra körül keltünk. Pedig általában hétköznap már a hétvégét várom, hogy majd akkor tovább alhatok. Andrással szoktam ugyanis kelni reggel 6-kor - na jó én negyed 7 körül, mert megvárom míg leföl lefő a kávé. Addig pihizek, alszok, de aztán amikor meghallom a kávéfőző hangját és megérzem a kávé illatát, már pattanok vánszorgok is ki az ágyból, magamra tekerem a plédet és kócosan, félig csukott szemmel - mert reggelente beragad - átcammogok a nappaliba és kényelembe helyezem magam Bandym mellett a kanapén. A kávé forrón és frissen jó. Nem szeretem langyosan és újra melegítve. Aztán így együtt megnézzük a híradót... először a magyar 1-en, aztán átkapcsolunk a TV2-re. Közben én mindig odabújok Andráshoz, belefekszem az ölébe - mert kávé ide vagy oda, én ilyenkor még mindig félig alszok - és így nézem a TV-t tovább. Ő közben simogatja a hátam, a fejem, mert az érints mindig jó és kell - mindkettőnknek. Mi így ébredünk!

Csak pozitívan

Mostanában megint nehezebbe alszom el, feszült vagyok, fáj a hasam, ütnék, kiabálnék, és mindezek közben próbálok odafigyelni, hogy nehogy véletlenül a páromon csattanjon a pattanásig feszülő idegszálam. Mert azt nem érdemelné meg.

A lényeg, hogy van sok-sok probléma körülöttem, leginkább munkára és pénzre koncentrálódva. DE! Próbálok pozitívan hozzáállni mindenhez, és csak a jövővel foglalkozni. Tudom, hogy csak úgy tudom jobbá tenni a mindennapokat, az életemet és a munkámat, ha csak az elkövetkezendő feladatokra koncentrálok.

Például hírt kaptam arról, hogy a céget, ahová be vagyok jelentve, felszámolják. Ez ciki, mert nekem nagyon nem mindegy, hogy van-e folyamatos munkaviszonyom vagy sem. Hiszen babát szeretnénk, és ehhez minimum egy éves munkaviszony szükséges. Esélyes, hogy egy új vállalkozásba leszek bejelentve, de ugyanazon  személyhez tartozó vállalkozásba, akinek a cégét felszámolják. DE! Ez a személy az a személy, akinek kölcsönadtam pár éve - apám pénzét. ÉS... öcsém fogja az ügyet kezébe venni, és meglátogatni az "úriembert" - ebből következik, hogy ebből balhé lesz, és lehet nem sokáig leszek oda bejelentve. 

Mi lesz ha most fogant meg éppen a babánk? Akkor kihez forduljak és kinél könyörögjek, hogy jelentsen be legalább 4 órára, hogy folyamatos munkaviszonyom legyen.

De az is lehet, hogy nagyon sokáig nem lehet még babánk és akkor meddig húzzam azt az idegtépő helyzetet, meddig akarok még ezzel játszani. És ha rászánnám magam arra, hogy akkor elmegyek máshova dolgozni - ez nem áll fen, mert munkám van - akkor mi van ha 1 vagy 2 vagy 3 hónapon belül teherbe esnék.

Aztán mi van ha a jelenlegi munkahelyemen végleg beüt a krach. Mert most egy ideje napi 10-12 órában dolgozunk azon, hogy megmentsük és mellette egy új dolgot bevezessünk, hogy a cég működőképes maradjon. ÉS persze félek, mert az utóbbi egy évem erről a bizonytalanságról szólt és jó lenne biztosra tudni már, hogy minden hónapban megkaphatom a fizetésemet, mert ezt a biztonságérzetet még nem nagyon volt szerencsém megismerni.

Ettől függetlenül tényleg próbálok pozitív lenni. Azt próbálom tudatosítani, hogy mások is élnek szar körülmények között, szóval valahogy megoldanánk, max elmondanám a netet, a sok extra csatornát, megszüntetném az életbiztosításomat, és spórolnék az árammal, vízzel, fűtéssel amennyire lehet. (Csak a Bandym, aki rendesen dolgozik és keres, ezt nem érdemli meg, hogy miattam kelljen lemondania sok-sok dologról). 

De hogy az egészből ne az érződjön ki, hogy nagyon nagyon negatív vagyok, én azért dolgozok lelkesen, és próbálok pozitív lenni. Ennek ma meg is lett az eredménye, mert 100%-osan teljesítettem castingon, és ha tényleg ügyes voltam, akkor holnap mindketten ott lesznek oktatáson és fotózáson is. Ezért nagyon imádkozom!!! 

ÉS tudom, hogy és-sel nem kezdünk mondatot, de én most megtettem.