A fogtündér létezik?

Ma átjött bátyám a lányokkal amíg Kriszta dolgozott. Nagy teljesítmény volt, hogy a lányokkal gyalog jöttek, pontosabban a Lili biciklivel, mert még én is 2x meggondolnám, hogy gyalog elinduljak-e hozzájuk (és sajnos én inkább nem mennék, minthogy annyit kelljen gyalogolnom.

Aranyosak voltak a lányok, jó kedvük volt és közvetlenek voltak.

Ma kiesett a Maja első foga - amit persze Ő nem mutatott meg nekünk, így csak a mobiltelefonnal készült fotón láthattuk. (Nekem később megmutatta, de erről mindjárt bővebben!)

Amikor aztán megérkezett a Kriszta is hozzánk, hallottam, hogy a bátyám valami fogtündéres dolgot mesélt a Krisztinának, de nem értettem, hallottam, hogy pontosan miről beszélgettek, de a szitut értettem. Máté nem igazán tudta ezt a fogtündér dolgot hova tenni, nem tudta, hogy ez most mi, ilyen van-e és gondolom a legfőbb, hogy ezt ők hogyan kezeljék. Eddig nem volt kieső fog, így nem is volt róla szó korábban.

Aztán játék közben kérdezem a Maját:

Én: Te Maja! Tényleg kiesett a fogad?

Maja: Aha! - és már mutatta is egy nagy vigyorral.

Én: És mi lett a fogaddal? - bátyámék beszélgetéséből kiindulva.

És ez a kis tünemény, teljesen átszellemülve elmondta, hogy hááát nem tudja, de reméli - és ezt már egyre halkuló hangon és tágra nyílt szemekkel szinte suttogta- szóval reméli, hogy amikor hazaérnek már nem lesz ott a foga, ahova rakta, mert elviszi a fogtündér. 

Nagyon édes volt! Az jutott eszembe, hogy bár az ember nem szívesen követi mindenben az amerikai mintát (pl. valentin nap, vagy ugye fogtündér) és szerintem a bátyámék sem akartak fogtündérezni, de amikor egy kisgyerek hall róla mesében, oviban, más gyerekektől, és elhiszi, akkor miért is rombolnánk le az ő kis hitét, illúzióját. Hiszen ráér még szembesülni a valósággal, hadd maradjon meg gyerek minél tovább és hadd higgyen továbbra is a mesék csodálatos világába, mert egy gyereknek erre még szüksége van!

Fotózás - első próbálkozások

András kedden szolgálatban volt így nemcsak a délelőttöt, hanem a délutánt és az estét is egyedül töltöttem.

Egész nap a számítógép előtt ültem - mint amúgy általában és kör e-maileket (ezt hogy kell írni?) küldözgettem és egyéb leveleket, így délutánra már érezhetően szarul voltam. Nem tudom igazán leírni ezt az érzést, szerintem az agyam kezdte feladni a koncentrálást, ez már az a fázis volt, amikor 3x ellenőriztem le a címzettet de még mindig nem voltam benne biztos, hogy a cél személynek megy-e ki majd az e-mail, a betűket össze-vissza pötyögtem szavakon belül képes voltam a betűk helyzetét és sorrendjét teljesen átrendezni. Mindemellett feszültté váltam - nagyon feszültté. Tudtam, hogy ha végeztem az e-mailekkel, azonnal fel kell állnom és el kell mennem sétálni és lazítani egyet, egy kis friss levegőt szívni.

Mivel a nap is nagyon szépen sütött, így adta magát, hogy elmenjek fotózni, kipróbáljam végre úgy igazán a gépemet, hiszen mióta megvan nem is nagyon fotózgattam még vele. Ennek ellenére 1000 felett van a képek szám....  (???)

Szóval elindultam fotózni a belváros felé. Mondanom se kell, hogy nem mertem elővenni a fényképezőgépet, sokáig. Féltem, hogy majd engem néznek, féltem, hogy esetleg kiveszik a kezemből, meg közben nem is igazán tudtam, hogy mit is szeretnék, mit fogok fotózni. Már a Termálnál jártam amikor előszedtem a szerkezetet a táskából. Leszedtem a védőlapot az objektívtől és akkor egyszerre nagyon elkeseredtem és megijedtem. Közelebb emeltem az objektívet és bár nem igazán tanácsos ujjal vagy bármi mással hozzányúlni, megdörzsöltem azt a karcot amit az objektíven találtam. Hogy került ez ide??? De... ez mi? Miért? Nem akartam hinni a szememnek. Most kaptam a gépet, még nem is használtam jóformán. Persze csúnya emberi szokás szerint már rögtön mutogattam is, és hívtam az Andrást, hiszen ő volt utoljára fotózni 2x is. Azt mondta, hogy Ő biztos nem volt, mert nagyon vigyázott a gépre.... Persze akkor nem tudom, hogy került az objektívre, mindenesetre egyből észre lehetett venni. Szó szót követett, elköszöntünk.... aztán majdnem haza is mentem. Tényleg kurva szar érzés volt.... és még most is az. Aztán összeszedtem magam és elsétáltam a vár tövébe, leültem a partra és a vadkacsákat kezdtem el fotózni, majd hazafelé sétálva az épületeket, a naplementét, a mozgó járműveket, az őszi tájat. Hááááát, még nem igazán megy a fotózás, de alakul és a photoshop-pal is egyre jobb barátságba kerülünk.

Amúgy András megnézte az objektívet és szerinte nem karc, de akkor is van ott valami, ami nem tudom mit. Mindenesetre a képeken nem látszik semmi - szerencsére!

A chilei bányászok mentése - mert megérintett

A világban máshol is történnek hihetetlen, megrázó és egyszerre csodás dolgok. Több mint 2 hónappal ezelőtt (2010. aug. 5.) Chilében 33 bányász ragadt a 700 méteres mélységben. Olyannyira elzárta őket a rom a külvilágtól, hogy fél évet jósoltak mire a föld felszínére sikerül majd hozni őket. Aztán teltek a hetek és az események és a tettek olyan mértékben gyorsultak fel, hogy ma megkezdték a bányászok felszínre szállítását egy 4 méteres kapszulában. A mélységből kb. 20 perces az út felfelé, a bányászokat (32 chilei és egy bolíviai) családjuk, barátok, orvosok és sok-sok ember, tévétársaság várja és ünnepli. A mai nap a Csoda kicsit megmutatta magát, hogy létezik, még ha ritkán is találkozunk vele.