Múlthét pénteken megtörtént a HSG vizsgálat. Azóta jó pár nap eltelt, de még mindig él bennem a pénteki nap "emléke". A feszültség és izgalom teljesen felesleges volt, rég csalódtam ekkorát kellemesen. Az eredményeim szuper jók lettek, a dokik, nővérek nagyon kedvesek voltak.
Úgy kezdődött a pénteki napom, hogy András reggel bevitt 3/4 7körül a kórházba, ő ment is tovább egyből dolgozni. Nem is bánom, hogy hamarabb odavitt, mert elsőre nem tudtam, hogy hova kell mennem. Végül egy doki útbaigazított a nőgyógyászati ambulanciára. Itt már ekkor ültek páran, mindenki arra várt, hogy felvegyék a kórházba. Behívtak engem is, elkérték a papírjaimat, kaptam 2 nyilatkozatot, hogy olvasgassam át kint a váróban amíg a főorvos úr megérkezik. Majd megérkezett a doktor úr és megint visszahívtak mindenkit egyesével. Itt kezdődtek a meglepetések. A doktor úr olyan mosolygósan és kedvesen, barátságosan fogadott, mintha gyerekkorom óta ismerne. Nem megszokott ez azt hiszem a mai világban, hogy valakinek még jut is ideje kedvesnek maradni. Mivel közvetlen előtte nem volt vizsgálatom, ezért ő még végzett egy gyors vizsgálatot. Második meglepetés: a nővérke mellém állt a vizsgálat közben, megfogta a vállam, rám mosolygott és azt mondta, ne izguljak, minden rendben lesz, nem fog fájni. (Ha most de tudnék smiley jelet rakni, akkor itt egy óriási tátott szájú fejecske lenne) Megkaptam a papírjaimat és felmentem a Nőgyógyászatra. Az információhoz kellett mennem, leadtam a papírokat, meg a korábban elolvasott nyilatkozatokat kellett kitöltenem és aláírnom. A nyilatkozatokban az állt amúgy, hogy tudom mi a bajom, miért műtenek, ha altatás vagy műtét közben komplikáció történik, akkor a doki közbeavatkozhat, életmentő műtétet hajthat végre, be kellett írnom azt a hozzátartozómat, akinek információt adhatnak ki, stb. Kaptam egy kis karszalagot (zöld színű, strandokon és fesztiválokon szoktak ilyeneket adni) rajta a nevemmel, szoba és ágy számommal (203/3.) Ezután - és még kb. csak fél 8 volt, megmutatta a hölgy a "szobámat". Ebben a négy ágyas szobában, vagyis kórteremben az ágy melletti, jobb oldali megágyazott ágyat kaptam és rögtön hozzá egy kórházi hálóinget is, amit fel is kellett vennem. Első gondolatom az volt, hogy "most rögtön?" Elmentem még gyorsan pisilni és utána átöltöztem. Majd álltam az ágy mellett... ráültem... felálltam... fogalmam sem volt, hogy hogyan viselkedjek. Az volt bennem, hogy de én nem vagyok beteg, tök ciki így belefeküdni az ágyba, ülni meg kényelmetlen volt. Közben megérkezett az első szobatársam, aki abortuszra érkezett. Bemutatkoztunk, egyből megvolt a kontakt, kicsit oldódtam...de közben azért zavarban is voltam. Végül érkezett még két csaj, lány, hölgy... sajnos a nevét senkinek nem jegyeztem meg, ők is abortuszra jöttek. Fura is volt, de ellenszenvet egy percig nem éreztem ellenük. Mindhármójuknak megvolt a maga indoka:
1. védekezés mellet, rossz anyagi helyzet.
2. CT vizsgálat, ami károsíthatta a babát,akiről akkor még nem tudtak, rossz anyagi helyzet, sokat és külföldön dolgozó pár, egy éves gyermek
3. 2 hónapja agresszív pártól külön élő nő, aki egyedül nevelte 8 éves gyermekét.
Mindössze egyszer jutott eszembe, amikor elkezdték őket kitolni műtétre, hogy most 3 gyermek nem fog megszületni... az én helyzetemmel én annyira nem is hasonlítottam össze az ő esetüket, ők talán inkább.
Szóval, megtelt a szoba, negyed 9 körül bejött hozzám a doktor úr, aki a vizsgálatra ki volt írva.... és ő volt a Liezen M-ből a dokim, a Horváth Zoltán. Ennek nagyon örültem, nem is számítottam rá de már akkor is csak pozitív benyomásom volt róla. Elmondta, hogy majd nemsokára jön értem egy beteghordozó és majd átvisz a röntgenre, ott fogják majd a vizsgálatot megcsinálni. Van-e kérdésem, és hogy nyugodtan vegyem is be a kapott gyógyszeremet - lányok szerint nyugtató lehetett benne.
Amíg vártam, ahhoz képest, hogy nem ehettem, ihattam az altatás miatt, 3x voltam kint pisilni. Persze az, hogy nem voltam kórházban, rögtön ki is ütközött... jól mutattam a kórházi hálóingben és a fekete edzőcipőmben... se egy papucsot, se egy köntöst, se egy törölközőt nem vittem magammal. Még jó, hogy nem tél volt (csizmás korszak). Ahhoz képest, hogy arra számítottunk lányokkal, hogy értem jönnek először, én voltam a 3. akiért jött a beteghordó. Szépen felmásztam az ágyra, el kellett feküdnöm, betakart - ez is fura volt, úgy hogy nem voltam beteg - majd keresztülfuvarozott a kórházon. Nagyon kis szimpi hapi volt, András bátyára emlékeztettek a szemei. Végig poénkodta az "utat", én meg úgy fordítottam a fejemet mindig, ahogy kanyarodtunk - egyszerűen nem tudtam a fejemmel mit kezdeni. Amikor megérkeztünk, már egy nőt láttam, hogy a röntgen mellé ki volt tolva, és a Horváth Z. is ott állt kint, beszélgetett. Rögtön oda is jött hozzám, elmondta, hogy mi fog történni, jól vagyok-e, átnézte a papírjaimat, megígérte, hogyha tud, akkor műtét után bejön majd hozzám - bár fél 2ig dolgozik, majd kérdés hogy fent leszek-e, stb. Én persze azt gondoltam, hogy ugyan miért ne lennék fent fél 2kor, hiszen nem volt még 11 óra sem és kb. 20 perces az egész móka. Aztán nyílt az ajtó, megjelent 2 pasi és egy nő, betolt a beteghordó a műtőbe, ott is volt még egy beteghordó, meg jött az én dokim is. Odatoltak a röntgen gép mellé, át kellett szállnom rá - közben ráléptem a beteghordó lábára, fel a röntgenasztalra, hálóinget fel kellett húznom (persze mindezt tettem úgy, hogy amennyire lehetett takarjon). Hátradőltem és megkaptam az injekciót a bal kezembe. Már épp azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lesz majd ha hat az altató, fog-e egyáltalán hatni, amikor az aneszteziológus kérdezte, hogy érzek-e már valamit. És abban a pillanatban, mintha kettős látásom lett volna, mondtam, hogy kezdek, és az volt az utolsó kép. Vagyis én végig azt hittem, hogy csak pislogok, mintha nem is lettem volna olyan mély "álomban", de a következő kép az volt, hogy tolnak az ágyon és a liftben kérdezi tőlem a beteghordó (aki, mint később megtudtam egy tök jó pasi volt), hogy "Dóra, fent van?" Fent! Feleltem, de már csuktam is vissza a szemem. Visszatolt, belekapaszkodtam a nyakéba, átrakott az "ágyamba", mondta, h forduljak befelé és aludjak. Hát én próbáltam, de mélyen nem tudtam, mert egy: tök világos volt, kettő:hangosan beszélgettek a lányok, három: kíváncsi voltam, hogy miről beszélgetnek a lányok. Úgyhogy bóbiskoltam. Közben fel-fel keltem, próbáltam inni, de a fejem nagyon fájt... és egyre jobban fájt. Próbáltam enni - mert persze szendviccsel készültem - de csak 2 falat ment le. A doki végül nem jött be, az idő telt és mondták, hogy 4-re össze is készülődhetünk, kiülhetünk a váróba, hogy majd az ügyeletes doki átadja a zárójelentést. Nem akartam, hogy 4 óra legyen, mert egyre jobban kevergett a gyomrom is. Tényleg totál másnapos érzésem volt. Aztán kimentem nagy nehezen wc-re, mert azt mondták pisilni kell mielőtt elmegyünk, és végül hányás lett a vége. Igaz, utána kicsit jobban is voltam. Kiültünk a váróba, András is megérkezett, dőltem is rá, mert alig tudtam a fejemet megtartani. Szerencsémre másodjára engem hívtak be... és itt jött a következő meglepetésem. A dokim telefonon felhívta az ügyeletes dokit, hogy legyen szíves átadni nekem személyes bocsánatkérését, de el kellett mennie, és amikor benézett rám, akkor még aludtam. Mindent rendben találtak mellesleg. A zárójelentést átadó dokit kérdeztem, hogy nem gáz-e, hogy szarul vagyok, meg hánytam. Rám nézett és megkérdezte, hogy nekem Gilbert kórom van-e, mert sárga a szemem. ???????? Gilbert mi???? Mondtam neki, hogy nem tudok róla, de szokott ilyen lenni. Mondta, hogy egyek és jobban leszek, de ha akarok akkor nyugodtan bent maradhatok még 1-2 órát. Nem maradtam, hiszen jött értem András, mentünk haza Fehérvárra. Estére már csak a fáradtság maradt meg. Este még utánanéztem a Gilbert kórnak neten, de erről majd máskor.
Pálinkás köszöntés
