Nos azért ezt olyan részletesen nem akarom leírni, de tény, hogy végre leültünk bátyámmal beszélgetni. Jó pár éve annak, hogy megromlott a kapcsolatunk - nem veszekszünk, de nem is vagyunk kíváncsiak egymásra. Régen jól elvoltunk, sokat kosaraztunk együtt, de még ő is lazább volt.
Igazából baromira kíváncsi voltam, hogy mi lehet annak az oka, hogy olyan ellenszenvesen viselkednek velem, ahogy teszik azt. Volt elképzelésem, de úgy voltam vele, hogy akkor legalább megbeszéljük, hogy miért ne tegyék. Aztán végül is más volt az ok - mint ahogy arra fény is derült.
A bátyám megkért, hogy kezdjem onnan, hogy mi történt velem azóta, amióta befejeztem a főiskolát. Kicsit hülyén éreztem magam, amolyan beszámoltatósan, de nem adtam ennek hangot, mondván, hogy a konszenzus a lényeg, nem egy újabb vita. Aztán kibukott a beszélgetés során, hogy neki/nekik egyik legnagyobb problémájuk, hogy nem nagyon nézek a lányok felé. Hmmmm..... mosolyogtam magamban, mert ez így is van, de nem a lányok miatt. Úgyhogy elmondtam, hogy igen, nem megyek hozzájuk, de nem a lányok miatt, mert velük jól elvagyok és szívesen el is játszok, hanem miattuk (bátyám és sógornőm miatt), mert nem érzem jól magam, nincs miről beszélgetnünk, stb. Elmondtam azt is, hogy anno (2006-ban, amikor Győrbe költöztem), akkor átjártunk Andrással amikor itthon voltunk, de aztán meguntam, hogy sosem hívtak, mindig én nekem kellett telefonálnom... magyarán nem éreztem azt, hogy ők szeretnék, hogy én menjek, inkább olyan kötelező jellegű volt, és egyoldalú. Nem hiszem, hogy nekem kéne kepesztenem folyamatosan. Főleg úgy, hogy én Győrben lakom, és amikor hazamegyünk hétvégén, akkor az ember nem győz szétszakadni.
Szóval ezt is átbeszéltük, a múltat - a főiskolás éveimet, amikor egyedül laktam egy 64 nm-es lakásban, és semmire nem volt gondom...stb.
Nem gondolom, hogy most hirtelen minden jobb lett és minden megváltozik, de megpróbáltuk, és próbáljuk. Azt ne vára tőlem senki, hogy másképp és úgy fogok élni, ahogy az neki tetszik, mert ez az én életem és Andrásé, amit mi alakítunk, a saját kis ízlésvilágunk és igényeink szerint. És ezt sem jelenti, hogy nincsenek céljaim, és nem akarok az életben elérni semmit, továbbá azt sem, hogy leszarnám a családom véleményét és elfelejteném azt, hogy egy család vagyunk és kinek mit köszönhetek, egyszerűen csak szeretném ha mindenki el tudná azt fogadni, hogy valaki az M7-es autópályán szeret közlekedni, valaki a Balaton partján, valaki megáll útközben pisilni vagy kávézni, valaki nem, valaki dohányzik az autóban, valaki nem. És mindenkinek az a jó, ahogy Ő csinálja. Attól még eljuthat bárki az "Adriára" Ennyi!
De azért remélem bátyám, hogy fogom még azt érezni, hogy még szeretsz engem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése