András kedden szolgálatban volt így nemcsak a délelőttöt, hanem a délutánt és az estét is egyedül töltöttem.
Egész nap a számítógép előtt ültem - mint amúgy általában és kör e-maileket (ezt hogy kell írni?) küldözgettem és egyéb leveleket, így délutánra már érezhetően szarul voltam. Nem tudom igazán leírni ezt az érzést, szerintem az agyam kezdte feladni a koncentrálást, ez már az a fázis volt, amikor 3x ellenőriztem le a címzettet de még mindig nem voltam benne biztos, hogy a cél személynek megy-e ki majd az e-mail, a betűket össze-vissza pötyögtem szavakon belül képes voltam a betűk helyzetét és sorrendjét teljesen átrendezni. Mindemellett feszültté váltam - nagyon feszültté. Tudtam, hogy ha végeztem az e-mailekkel, azonnal fel kell állnom és el kell mennem sétálni és lazítani egyet, egy kis friss levegőt szívni.
Mivel a nap is nagyon szépen sütött, így adta magát, hogy elmenjek fotózni, kipróbáljam végre úgy igazán a gépemet, hiszen mióta megvan nem is nagyon fotózgattam még vele. Ennek ellenére 1000 felett van a képek szám.... (???)
Szóval elindultam fotózni a belváros felé. Mondanom se kell, hogy nem mertem elővenni a fényképezőgépet, sokáig. Féltem, hogy majd engem néznek, féltem, hogy esetleg kiveszik a kezemből, meg közben nem is igazán tudtam, hogy mit is szeretnék, mit fogok fotózni. Már a Termálnál jártam amikor előszedtem a szerkezetet a táskából. Leszedtem a védőlapot az objektívtől és akkor egyszerre nagyon elkeseredtem és megijedtem. Közelebb emeltem az objektívet és bár nem igazán tanácsos ujjal vagy bármi mással hozzányúlni, megdörzsöltem azt a karcot amit az objektíven találtam. Hogy került ez ide??? De... ez mi? Miért? Nem akartam hinni a szememnek. Most kaptam a gépet, még nem is használtam jóformán. Persze csúnya emberi szokás szerint már rögtön mutogattam is, és hívtam az Andrást, hiszen ő volt utoljára fotózni 2x is. Azt mondta, hogy Ő biztos nem volt, mert nagyon vigyázott a gépre.... Persze akkor nem tudom, hogy került az objektívre, mindenesetre egyből észre lehetett venni. Szó szót követett, elköszöntünk.... aztán majdnem haza is mentem. Tényleg kurva szar érzés volt.... és még most is az. Aztán összeszedtem magam és elsétáltam a vár tövébe, leültem a partra és a vadkacsákat kezdtem el fotózni, majd hazafelé sétálva az épületeket, a naplementét, a mozgó járműveket, az őszi tájat. Hááááát, még nem igazán megy a fotózás, de alakul és a photoshop-pal is egyre jobb barátságba kerülünk.
Amúgy András megnézte az objektívet és szerinte nem karc, de akkor is van ott valami, ami nem tudom mit. Mindenesetre a képeken nem látszik semmi - szerencsére!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése