Eljött az "igazság" napja, a várva várt vérvétel. Amennyire jól bírtam az elmúlt két hetet, úgy vált pokollá a tegnap és az éjszaka. Nem tudom mikor izgultam utoljára ennyire, totál parán voltam. Este már lefeküdtem fél 9-kor, reménykedve, hogy hamar elalszom és hamar reggel lesz. Elaludtam, mert fáradt voltam, de hajnali fél 4-kor felébredtem és nem tudtam visszaaludni vagy másfél órán keresztül. Tiszta ideg lettem, aludni akartam, átugrani pár órát, tudni végre az eredményt. Hajnalban gyorsan teszteltem a kezemmel, van-e lent nedvesség, és volt. A szívem majdnem megállt, alig mertem felkapcsolni a villanyt, hogy megnézzem, piros lett-e az ujjam. Végül villanyt kapcsoltam és megnyugodtam, hogy nem. Aztán 6-kor ébredtem újra, amikor is ébresztett a telefonom. Most kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, egészen addig amíg 7 óra nem lett és el nem indultunk a Kaáliba. Bóbita jött értünk, ő ma ment 2. vérvételre és ultrahangra, neki most lesz majd a petesejtleszívása jövőhéten. Nagyon örülök, hogy ott volt, rengeteget segített, próbált nyugtatni, és igazán éreztem, hogy tényleg neki is fontos, hogy a mai nap minden jól sikerüljön.
A vérvétel előtt már nagyon parán voltam. Bóbita előre engedett, kérték a TB kártyámat, majd hogy mondjam el a kúrámat. Először azt hittem, hogy arra gondolnak, hogy milyen protokollal volt a lombik, aztán leesett, hogy az alkalmazott gyógyszerekre gondoltak. Kicsit akadoztam, gondolkodnom kellett, mert nem számítottam a kérdésre, hirtelen azt sem tudom mit mikor rakok magamban reggel és este. Majd mondta, hogy mehetek fel. Kérdeztem, hogy mikorra kell jönnöm vissza..... ultrahangra... mondta szigorúan, hogy nem lesz ultrahang.... javítottam: konzutációra.... mire ő, nem lesz konzultáció.... öööö, eredményért, elnézést, nagyon izgulok - mondtam, de ekkor már ő is nevetett és mondta, hogy ne izguljak!
Felmentem, vártam, hogy sorra kerüljek vérvételre, majd 1-2 percen belül mentem is be. A főnővér vette le a vért, mosolygott, kérdezte hogy vagyok, van-e valami problémám. Mondtam neki, hogy nincsen, csak nagyon izgulok. Nevetett és azt mondta, akkor tuti terhes vagyok. Feszül-e a mellem. Mondtam neki, hogy nem, de remélem igaza van. Azt mondta, tutira, fogadjunk és már nyújtotta a kezét és közölte, hogy a fehér csokit szereti és a Szamos marcipánt. Azt mondta ő csinálta a TB-s adminisztrációt és látta a papírjaimat, és szép eredményeim voltak eddig. Hááát, gondoltam, legyen neki igaza, és álltam a fogadást, reménykedve, hogy elveszítem. Kifelé még hallottam, hogy mondja a másik hölgynek, hogy "tuti terhes! Fiatal, szépek az eredményei..." - és jegyzem meg, ekkor még nem volt a vérvételnek eredménye. Utánam Bóbitát is megcsapolták - szegénynek valahogy nem megy ez a vérvétel, annyiszor szúrták már az elmúlt időszakban, hogy a vénái már nehezen bírják a megpróbáltatásokat.
Vérvétel után elmentünk a Mekibe megreggelizni. Ahhoz képest, hogy a kezeimet egyfolytában tördeltem, a reggeli könnyen lecsúszott. Meki után vettünk a benzinkúton szamos marcipánt, reménykedve, hogy elveszítem a fogadást. Innentől megint olyan feszültség lett rajtam úrrá, hogy azt elmondani nem tudom. A szívem majd kiugrott e helyéről, izzadtam, kiszáradtam, minden bajom volt és már anyukámra is átragadt az egész. Próbált nyugtatni, de nem akartam beszélgetni, nem akartam semmit, csak tudni végre, hogy sikerült-e. Bóbita hamarabb végzett az ultrahanggal, mint ahogy én sorra kerültem volna, így megvárta velünk együtt az eredményt és közben olyan megnyugtatóan nézett és mosolygott... de azért én izgultam. A várakozás közben elmentem pisilni, ekkor már eléggé megcsappant a várakozók száma, és sikerült úgy magamra zárni a wc-t, hogy beragadtam. Egy darabig próbálkoztam, majd felhívtam a Bóbitát, hogy segítsen, mert beragadtam a wc-be. Ő szólt a recepción, így amikor kijutottam, mindenki a beragadásomon mosolygott, de jó is volt, egy kis időre feloldódtam. Közben behívták előttem az utolsó hölgyet is, és a főnővér keresve a tekintetem, rám mosolygott. Bár láttam a mosolyt, nem mertem elhinni, hogy esetleg ez annak szólt, hogy sikerült. Újabb negyed óra telt el, és már csak ketten voltunk. Már nem tudtuk elképzelni, hogy miért váratnak minket annyi ideig. Aztán az asszisztensnő két mappával a konzultációs iroda felé vette az irányt, és odaszólt nekünk: "Ne izguljanak! Nincs miért!" Anyukám ebben a pillanatban sírni kezdett és majdnem én is. Megölelgettem, és kezdtem megnyugodni - bár a főnővér szájából is szerettem volna hallani a pozitív eredményt. Majd szólított is és mosolyogva mondta - már a konzultációs szobában, hogy hallotta a kolléganő nem bírta ki, és kikotyogta a hírt.Én meg csak vigyorogtam, és mondtam, hogy rég nem izgultam ennyire. Ő is boldognak tűnt és ez jól esett! Elmondta, hogy 700 vmennyi lett a bétaHCG értékem és 60 feletti a progeszteronom, ami nagyon szép eredmény. Felírta nekem az újabb adag utrogestant és crinon-t (mindkettőből 2-2 dobozzal), majd a szeptember 20-i 11 órás terhes ultrahang időpontommal útjára engedett. Anyukám még mos is sírt, nagyon boldog volt!
3-asban még elmentünk a gyógyszertárba, kiváltottuk a kis adagjainkat Bóbitával, majd különváltak útjaink. Anyukám is mondta, de én is így gondolom, hogy Bóbita jelenléte rengeteget jelentett mindkettőnknek. Az ő nyugodtsága és támogatása nélkül sokkal nehezebb lett volna a délelőttöt átvészelni.
Innentől kezdve a nap nagy részét a telefonálgatás tette ki. Mindenkit próbáltam tájékoztatni, ők pedig mind-mind visszahívtak engem telefonon. A fórumos lányok végig izgulták a délelőttöt, és nagyon kedves dolgokat írtak nekem.
Most már Bandym is hazaért a gyakorlatról és végre jól megölelgethettem. A terhes ultrahangra már együtt megyünk!
Nekem kissé még mindig hihetetlen az egész, még nem jutott el a tudatomig, hogy kisbabánk lesz, sikerült! Pedig igaz! Szülők leszünk!
