Egyveleg

Mostanában nem írok annyi bejegyzést. Hiába van ezer gondolatom, valahogy nem tudom őket megfogalmazni, leírni, nincs hozzá elég türelmem, kedvem.

Nyilván ha nagyobb esemény történik, azt megírom, csak nincsenek mostanában olyan mély gondolataim, vagy nem vagyok elég kreatív a megfogalmazásához.

Az az igazság, hogy pár hónapja elkezdtem írni egy új blogot, ami majd egyszer nyilvános lesz - egyszer amikor majd túl leszünk a babavárás kezdeti nehézségein, az első kritikus heteken. Először azt gondoltam, addig is írom párhuzamosan azt is és ezt is, de mindig a második blogra elfogy a kreativitás, így az összecsapottabbá válik. Ezért úgy döntöttem, hogy a kezdeti érzéseimet, aggodalmaimat, örömömet oda fogom leírni. Így megkímélem magam attól is, hogy esetleg azt kapjam meg, hogy túl sokat foglalkozok a témával, túl görcsölök, túl reagálok helyzeteket. Én most élem meg ezt a terhességet, nekem ez az első és hosszú évek óta (nekem a 2 és fél év igenis hosszú) most kaptam meg azt a lehetőséget, hogy kismama lehessek. Akik nem találkoznak velem nap mint nap, és csak a blogomat olvassák, joggal gondolhatják azt, hogy minden gondolatom ekörül forog. Csak azt tudja, hogy ez mennyire van így, vagy mennyire nem, akivel nap mint nap beszélek, aki sokat találkozik velem. Azt gondolom amúgy, hogy teljesen egészséges "mennyiségben" gondolok a tökmag(ok)ra a pocakomban, és nyilván ha valami érdekel, kérdezek. Ezentúl is fogok, olyanoktól, akiktől azt a fajta segítséget érzem, hogy nem rám erőszakolni akarnak dolgokat, hanem csak elmondják ők hogy csinálták, nekik anno mit javasoltak, mi vált be.

A soraimból talán észrevehető, hogy van egy terhességi tünetem... :D ... Érzékenyebb lettem. :-))))

Tegnap például miután az Okmányirodában végeztem és vártam a buszra, megint megmutatta magát az élet egy nehezebb oldala. Megjött a 14-es, az első ajtónál velem együtt 4-5 ember (én hátul, mert mindig magam elé engedem az embereket) felszállásra várva. Várnak, mert egy idős néni az első ajtón próbál leszállni. Mindenki csak állt és nézett. A néni nagyon lassan haladt. Közben a hangja hozzám is eljutott egy szenvedést tükröző "jajj" formájában. A sok birka áll előttem, meg sem mozdul... Én törtem előre, és nyújtottam a kezem a néninek, akinek annyira fájtak a lábai, hogy az elsővel lépett lefele, de a hátsót nem igazán tudta hajlítani. Mondtam neki, hogy nyugodtan támaszkodjon rám, fogom, nem fog leesni. Közben az egész teste remegett szegénynek a fájdalomtól és csak azt mondogatta, hogy "jajj, a lábam!". Rettenetesen sajnáltam, és dühös voltam a sok szerencsétlenre, aki meg sem mozdult, hogy esetleg kicsit is segítsen. Kérdezem én, mi a f@szra vártak??? Hogy majd a néni végső kimerültségében hátha legurul és akkor végre felszállhatnak??? Mert szegény annyira remegett már, hogy nem sok hiányzott. Komolyan mondom, ha néha lenne elég bátorságom ráordítanék emberekre, hogy szedjék már össze magukat! Nem értem miért olyan nehéz segíteni valakinek? Ráadásul utána az embert még jó érzés is tölti el, hogy segített valakinek, aki rászorult.

Engem most nem a jó érzés töltött el, hanem a szomorúság, hogy milyen bunkók az emberek, mennyire könnyen elfordítják a fejüket. Ott álltam a buszon, és könnyes volt a szemem... Mikor fog egy kicsit is megváltozni a világ?