Szombaton össznépileg (András testvérei, sógornőm és mi Andrással) Dombóvárra utaztunk. Papa - Andrásék anyukájának az édesapja - pár hete kórházba került agyi infarktussal, illetve kiderült, hogy parkinson és archeimer kórja is van. Onnan hazaengedték, Andrásék anyukája ápolta, de kezdett lelkileg rámenni így újra visszakerült papa a kórházba, amíg nem sikerül neki otthont találni.
Szombaton még csak Andrásék mentek be hozzá - hiszen ők sem tudták milyen állapotban lesz papa, de vasárnap már mi is csatlakoztunk Enikővel. Kicsit féltem tőle, hogy elérzékenyülök ha meglátom összeszakadva - nagyon szeretem én is! De szerencsére jól nézett ki, és bár néha zavaros dolgokat mondott, de lehetett vele normális beszélgetni. A szívem viszont majd megszakadt, amikor újra és újra visszakanyarodott a "haza fogok menni" témára. András és Gyuri próbálta vele megértetni, hogy nem lehet egyedül, felügyelet nélkül, amit meg-megértett, de mégis 10 percenként újra és újra ide lyukadtunk ki.
Rossz volt tőle elköszönni és otthagyni a kórházban. Ő pedig csak állt az az ajtóban, és nézte ahogy távolodunk. Visszafordultunk, integettünk - amit ő már akkor valószínűleg nem látott, a szürkehályog miatt, de azért ő ott állt rendületlenül a távolodó unokáit figyelve.
A haza és az otthon ... ez élteti az időseket. Az én nagyim is ilyen volt :(
VálaszTörlésLiz