Telefon a Kaáliból

Péntek délelőtt hívtak a Kaáliból. Megkérdezték hányszor maradtunk ki a lombikból, megvan-e minden papírunk és, hogy mikorra várom a menzeszem.

Szóval nagyon úgy néz ki, hogy az a nagyobb felkiáltójel megtette a hatását és augusztusban belevágunk!

Meglepetés az élettől

Már egy hete tudom a nagy hírt, amiről eddig nem lehetett nagyon írni - bár a lepcses számnak köszönhetően, már elég sok embernek elárultam a "titkot". Viszont András - aki óvatos - kérte, hogy egyelőre még ne mondjam senkinek. Aztán persze elárultam neki, hogy már tudja X.... meg Y-nak is mondtam........ meg.... meg rajtuk kívül még egy pár embernek. De csak mosolygott és konstatálta, hogy nem tudok titkot tartani.

A történet ott kezdődött, hogy pénteken munka után (ez múlt hét péntek, 22.-e) leült a rattan fotelbe velem szemben és egy papírt adott a kezembe.

A papíron ez állt:

"Bandi! Hétfőn menj le az XY-hoz a lakásügyre! Valószínű, hogy kapsz lakást!"

2x olvastam el a cetlit, mert elsőre le sem esett... Könnyek szöktek a szemembe odaugrottam Andráshoz, megöleltem és csak azt hajtogattam, hogy "ez olyan.... olyan.... olyan szuper!"

Sajnos ekkor még mindez nem volt biztos, mert ott volt a mondatban a "valószínű" szó, emiatt úgy kezdtünk álmodozni a hétvégén, hogy közben folyton vissza kellett jönni a Földre. Vártuk a hétfőt, vártam, hogy hétfőn  délelőtt megcsörrenjen a telefonom és András közölje a jó híreket.

Aztán hétfőn csörgött a telefonom és András mosolyogva közölte a jó hírt, miszerint igen, felajánlottak nekünk egy 50nm-es, 2 szobás lakást a Lajtán. Nem olyan nagy, de ha esetleg gyerek(ek)kel majd kicsivé válna, lehet majd igényelni minőségi cserét, vagyis nagyobbat kérni. 

Nagyon boldog voltam mi tagadás, de őszinte leszek, azért a hétvégén nemcsak azért izgultunk, hogy tényleg lakást kapjunk, hanem azért is, hogy ne a Lajtán legyen, hanem a Szigethy-n vagy a Kodályon. Ennek ellenére kb 5 perc alatt szerettem  bele a Lajta utcába, még így is, hogy azt sem tudtam pontosan hol van, melyik házról van szó, mi van a közelben. Beleszerettem, mert kaptunk az élettől egy lehetőséget, egy lehetőséget, hogy biztonságban élhessünk, hogy úgy lehessen lakásunk, hogy nem kell hiteltörlesztés vagy albérleti díjat fizetnünk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy most is fizette a Honvédség egy bizonyos összegig a lakhatásunkat, vagyis az albérletet, de hozzá kellett raknunk pénzt.)

Az, hogy szolgálati lakást kaptunk, nagy szó, hiszen eddig csak gyerekeseknek (nagy százalékban) ajánlottak fel ilyen lehetőséget. Hogy akkor most miért is kaptunk? 2 lehetőség van... Egyrészt elképzelhető, hogy kiderült, hogy lombikozunk (András azt mondta lehet, de nem biztos), másrészt új életpályamodell lép életbe a honvédségnél. Változik a nyugdíj, a lakhatási támogatást csökkentik, és idén van utoljára, hogy ha valaki visszaadja a szolgálati lakást, kap még érte pénzt (lelépési pénz). 

Akinek a lakását mi fogjuk átvenni, ő a nyugdíj rendszer átalakítása miatt leszerel, és emiatt vissza is kell adnia  lakást, de kap is érte pénzt is. Valószínű többen fogják ezt tenni, és ezért kerültünk a 15. helyről mi is előre, mert jó pár lakás felszabadult így.

Szóval most nagy a boldogság, tervezgetjük a lakás elrendezését, számolgatunk... András már látta a lakást, én sajnos lemaradtam róla, de nem baj, jövőhéten már lehet a kezünkben lesz a kulcs is. 

Ígérem rakok majd fel képeket is....

Még egy kicsit a szülinapról, avagy hogyan folytatódott a reggel...

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fognak felköszönteni. Persze ez leginkább a közösségi oldalaknak köszönhető, melyek nagyban jelzik, hogy kinek közeledik vagy van a születésnapja, de attól még én sem szoktam boldog-boldogtalannak írni....

Szóval azonkívül, hogy egész nap a köszönő válaszokat írtam mind a telefonomon, mind az üzenőfalamon, ráadásul a telefonom is állandóan csörgött, Bandymnak is volt még meglepetése számomra. 

A második ajándéka egy ezüst színű kis masnis dobozban került átadásra, melyről bevallom őszintén, hogy elsőre azt hittem, hogy igen.... ez lesz AZ! Főleg, miután úgy adta át nekem, hogy "Gondolom, hogy ezt sejted micsoda..." 

Mivel az 5. évfordulónkra kapott gyűrűből kipotyogott a swarowski kristálykák fele már, ezért születésnapomra kaptam egy új gyűrűt. Kibontáskor vártam a nagy szavakat, mert a "sejted"-ből én másra gondoltam, de igazából csak annyit kérdezett, hogy tetszik-e és, hogy ugye nem lesz nagy. Mielőtt bárki félreértené, attól, hogy ez "csak" egy szimpla (nem eljegyzési) gyűrű volt) még nagyon tetszik nekem, és nagyon örültem is neki! Ezüst színű, különleges formájú (nem karika, hanem kacskaringós... :)))) ) és tele van apró kis swarowski kövekkel. Tényleg nagyon szép, úgyhogy nagyon köszönöm Bandym!

A harmadik ajándék lett volna a vacsora, ami azért csak lett volna, mert délután már annyira éhesek voltunk, hogy András rendelt egy-egy pizzát, aminek elfogyasztása után még este 9-kor sem voltunk éhesek. Úgy döntöttük, hogy így nincs értelme étterembe menni, úgyhogy az ajándékot átalakítottuk mozizássá, melyet majd valamikor jövőhéten fogunk beiktatni, vagyis akkor, amikor majd találunk valami jó kis filmet. Ennek talán jobban is örülök, mint a vacsinak mert mint tudjuk, én nagyon szeretem a mozi hangulatát, finomat főzni meg Bandym is tud!

30 lettem

Egy nappal a születésnapom előtt, még kusza gondolatok keringtek a fejemben a 30-as számmal kapcsolatban. Talán kicsit túl is misztifikáltam a dolgot, és több jelentőséget tulajdonítottam neki, mint amennyit szükséges lett volna. 

Valahogy úgy éreztem a 30-as szám más, különleges. Már nem huszonnal kezdődik az életéveim száma, ez már olyan felnőttes.... egy ismerősöm szerint vén picsa lettem én is, de persze mindezt viccesen mondta s egy pillanatra sem vettem rosszallóan.

Elkezdtem számot vetni.... Mit értem el eddig, milyen terveim vannak, hova jutottam, mit tettem le az asztalra.

Azt, hogy egy ember hol tart, többféle képpen lehet megközelíteni. Megközelíthető mások szemszögéből, saját szemszögből, mások elvárásából és saját magamtól való elvárásokból, megközelíthető fizikális és elméleti szinten.... karrier, család, szellemi sík....stb.

30 éves koromra nincs felépített karrierem, nincs férjem - még csak vőlegényem sem, nem vagyok még anya, nincs saját lakásunk (na jó, ezt már nem kell felsorolnom, később elárulom miért).

Viszont, van egy csodálatos párom, akivel hivatalosan is élettársi kapcsolatban élek (szerinte az élettárs szebb szó mint a házastárs, mert milyen jó azt  kimondani, hogy "életem társa" ........ na melyik pasi tud még így érvelni???). Karácsonykor 7 éve lesz, hogy szeretjük egymást és bár a mi kapcsolatunk sem tökéletes és akadnak lentek is, még mindig hosszasan öleljük egymást minden reggel mikor elindulunk a munkába. (Bocs, hazudtam.... Ő indul el a munkába!). 

Az pedig, hogy nincs gyermekünk, nem a mi hibánk, hanem a természeté. 2 és fél éve küzdünk egy közös sarjért, egy piciért, hogy szebbé tegye a mindennapjainkat, így bármennyire is szerettem volna 30 előtt anya lenni, rajtunk kívülálló okokból ez nem sikerült. Ha a sors úgy akarja, talán nemsokára ez is másképp lesz. 

Azt gondolom leginkább a gondolkodásom változott meg. Talán érettebb lettem, sok mindent másképp látok. Még mindig kissé naív vagyok, és sokszor határozatlan, félek belevágni az újba és nem bízom magamban, de mégis sokat változtam. Tudom mi a fontos, miért érdemes kiállni, ismerem a vágyaimat és a félelmeimet. 

Most így egy nappal a születésnapom után, elmondhatom, hogy a számoknak egyáltalán nincs jelentősége. Semmi sem történik hirtelen, minden átalakulás folyamatos, minden út hosszú... Nem számít, hogy 25 vagy, nem számít, hogy 29 vagy 30, 35 csak az a fontos, hogy ne másoknak akarj megfelelni, hanem önmagadnak! Ne aszerint élj, hogy a társadalom mit vár el egy adott korú embertől, hanem aszerint, hogy Te mit vársz el önmagadtól. Legyenek céljaid, törekedj a jóra, az előrejutásra, de mindezt úgy és olyan léptekben, amit úgy tudsz meglépni, hogy közben nem szakadsz bele. Nem az a fontos, hogy 45-51 éves korunkra kiégve, elfáradva elmondhassuk, hogy ezt meg ezt értük el, hanem hogy a jelent mosolyogva, boldogan, vidáman és persze azért a jó felé törekedve éljük meg. Legyen minden napunk valamiért szép, és tartalmas, mert bármennyire is közhelyes, de egyszer élünk, és az élet rövid. Nem tudhatjuk, nem ismerjük a jövőt, ezért nem is élhetünk csak a jövőnek.

Szóval 30 lettem, de végülis ki nem sz@rja le!

Versike Judittól

"Vár a mosoly és a dal,
maradj mindig fiatal.
Soha bánat ne érjen
hozzád rossz szó ne férjen.
Kicsi madár válladra
vidáman repüljön,
Kacagó nótát
csak Neked fütyüljön.
Csillogó szemedből
könny sose guruljon.
Lágy tavaszi szellő
arcodhoz simuljon.
Az igaz boldogság
ne hagyjon el soha.
Kísérje utadat
angyalok mosolya."

Köszönöm szépen!!!

Az első meglepetés

Éjjel egy angyal mászott az ágy fejtámlájának a keretére, amit a reggeli szokásos kómámnak köszönhetően nem vettem észre, így Bandymnak kellett felhívni rá a figyelmemet: "Nézd ki guggol ott az ágynál!" Ha nem gondoltam volna egyből a szülinapomra, akkor eme kijelentésre biztos kifutottam volna a szobából, egy "úristen valaki van a szobában" gondolattal, de most keresgéltem a tekintettemmel. Először nem találtam semmit, mert az ágy mellett kerestem a bizonyos guggoló ajándékot. Végül András segített, és megmutatta hol van ő: 

A kisangyal - tündér - lett a 3. tagja a gyűjteményemnek. Míg az első kettő egy-egy baba angyal volt, és a gyermekáldás "elősegítésére" kaptam Kincsemtől, addig ez a tündérke mást szimbolizál.

- Bandy, és ennek is van jelentése? Megkérdezted?

- Igen!

- És mi az?

- A SZERELEM!

...... a könnycsepp még most is ott a szemem sarkában.... Köszönöm Kincsem, hogy vagy nekem, és hogy széppé teszed a napjaimat... különös tekintettel a mai napra! :)

Étterem kereső

Holnap az én drága Andrásom elvisz vacsorázni a szülinapom alkalmából. Most éttermeket nézegetek, hogy hova menjünk.... Szerintem gyalogosan megközelíthető helyre fogunk menni, úgyhogy ha valaki olvasna holnap délelőttig, és van ötlete, az legyen szíves ossza meg velem! Köszi!

Ismerkedés az evezéssel

Sok-sok unszolás, ürügy és rajtam kívül álló akadály után végre megtettem! Majdnem evezős hajóba ültem. Azért majdnem, mert ez nem mozdult, és élő víz helyett egy medencében történt a nagy esemény. Tanmedencében. Délután Facebook-on jelezték, hogy összeülnek a veterán kezdő nők, és hogy engem is várnak. Nem röhög.... ebben a sportágban már 27 éves kortól lehet veterán számban indulni. A kezdeti nehézségek után - mint például, hogy fordítva kezdtem el evezni - nagyon tetszett és végül több mint egy órát gyakoroltam. András segített nekem és a többieknek is. Próbáltam jó diák lenni, de előfordult, hogy kifakadtam, hogy "de én úgy csinálom!" és, hogy "nekem nem hajlik jobban a térdem!" 

Úgy döntöttem, hogy amíg nem történik meg a beültetés, addig le fogok járni mozogni, ha meg az élet most sem lesz kegyes hozzánk, akkor lombik után is.

Asszem én sem leszek gasztro-blogger

Ezt azt hiszem bátran kijelenthetem, és azt hiszem mindenki nagy örömére. Amikor Dia barátnőmtől megkérdeztem, hogy szokott-e szilvás-gombócot csinálni, rögtön rávágta, hogy igen. Kérdeztem tőle, hogy hogyan, mire ő nemes egyszerűséggel közölte, hogy kiveszi a mélyhűtőből és belebassza (bocsánat) a felforralt vízbe.... Oké-oké, ezt a verziót én is ismerem - mondtam - de én most arra gondoltam,amikor a szilvát magad rakod bele a tésztába. Azt mondta, ő olyat nem csinál, mert nagyon macerás és öreganyja is egy csomót szokott vele szarakodni.

Mivel egy kedves ismerősünk egy csomó szilvát hozott nekünk, és lévén, hogy én nem szeretem a szilvát, csak a szilvás-gombócba, kellett vele kezdeni valamit. Jegyzem meg, én kiszedem a szilvát a gombócból - csak úgy tudom megenni.... és hogy akkor miért jó? Nem tudom, a leve benne marad....

Internetet megkértem segítsen nekem egy egyszerűbb receptet találni, és segített is. Nem akartam elhinni, hogy ilyen kevés dolog kell az elkészítéséhez és ennyire egyszerű a folyamat! Óhh, hát mi ez nekem, vágjunk bele. Mamámtól még azért rákérdeztem, ő mondott egy még egyszerűbb receptet, így nekiálltam az elkészítéshez.

Megpucoltam kb 1 kiló krumplit, felkockáztam, és felraktam főni... szétfőni. Majd szétnyomkodtam a kihűlt burgonyát, beleraktam egy tojást és lisztet... és még lisztet.... és még lisztet... és még lisztet, mert az a k_rva tészta csak nem akart összeállni! Tudtam nem adhatom fel, ott az a rakat tészta, de egyre erősebben élt bennem a "többé nem csinálok home-made szilvás-gombócot" gondolat!!! 

Amikor azt hittem a tészta rendben van, és elkezdtem kinyújtani, rá kellett ébrednem, hogy hát ez még mindig nem jó, mert a gyúródeszkaként funkcionáló reggeliző  asztalunkra a fele tészta ráragadt, ráadásul fel sem akart jönni. Mint ahogy a kutyák szobatisztaságra neveléskor újságpapírt szórnak oda, ahová a kutya odapiszkított, úgy tettem én is a leragadt tésztadarabokkal... lisztet szórtam rá.

Lassan, nagyon lassan eljutottam a szilvatöltés fázisához. Először gondoltam egyben belerakom, de András majdnem szívinfarktust kapott az ötlettől, így kettévágtam, kiszedtem a magot, becukroztam, fahéjaztam és elkezdtem a tésztát köré dolgozni. Na itt volt a következő pont, hogy majdnem feladtam. Ragadt, szétszakadt.... sehogy nem akart nekem engedelmeskedni. Aztán majd egy órás sz@rakodás után gombóc formájuk lett. Elkészült, kifőztem, zsemlemorzsába forgattam, és tálaltam. Érdekes módon Andrásnak nagyon ízlett - amire én csak annyit mondtam neki, hogy örülök, ennek ellenére többet nem csinálok. A bolti ugyanilyen finom! Remélem senki nem gondolja, hogy milyen gonosz vagyok, mert nem.... csak amit meg lehet oldani ugyanilyen minőségben egyszerűbben is, azt úgy kell megoldani! Mindenesetre ezt is kipróbáltam! Egyszer!

Viszlát Harry

Tegnap moziba mentünk. Az Avatar-t láttuk utoljára 3D-ben, és én azóta szerettem volna újra elmenni. A Harry Potter utolsó részét céloztuk meg, és bíztam benne, hogy ezzel nem járunk úgy mint az előzővel, amire végül csak nem jutottunk el. András nem annyira van beindulva a mozizásra mint én, így a menjünk havonta - 2 havonta moziba ötletemért nem is lelkesedett túlságosan. 

A film szuper volt, viszont ahogy ott ültem a teremben, ezernyi gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy mi is az, amit már kevésbé szeretek a moziban... 

Mielőtt a "nem szeretem" témába belemerülnék, azért oka van annak, hogy a mozi engem elvarázsol a mai napig...

- Imádom a sok-sok plakátot, életnagyságú figurákat, a kivilágított kajás pultot, a fényeket!

- Még a WC kialakítása is tetszik.... tiszta, nagy, jók a színek (csak azt nem értem, miért befele nyílnak a WC ajtók)

- Imádom a pop corn illatát, és a pop corn-t.

- Imádom a film előtti reklámokat, mert a moziban mindig másak, és a filmajánlókat is nagyon szeretem! Ilyenkor nálam simán elérik, hogy mihamarabb moziba akarjak menni újra!

- Szeretem a térhatást, hogy hangosak a filmek - itthon nem merem ordíttatni a Tv-t a szomszédok miatt....

- Tök jó, hogy szemüveg nélkül is tisztán látom a vásznat!

Szóval mozizni jó, csak:

- Ne lennének olyan szorosan az ülések

- Azt sem értem, miért csak egy könyöknek van hely az üléseken.... ha idegen ül melletted, jobban jársz ha te helyezed el először a könyöködet, különben utána már ciki arrébb rakni a másikét...

- Egy 3D-s filmnél a szemüveg 3 számmal nagyobb, mint ami kellene, így szabályosan ki kellett húzni a füleimet, hogy valahogy megfogják a szemüveg szárát.

- A pop corn finom és jó dolog, de tegnap már pattantak az idegszálaim, mikor a mellettem ülő srác szüntelenül kereste a maradék kukoricát a doboz alján, mindezt nem egy hangos akció jelenetnél, hanem amikor tök csend volt a filmben, egy drámai, érzelgős jelenettel.

- A folyamatos zörgés, és szagok miatt (András pl. vmi fűszeres mogyorót evett mellettem) nem tudtam teljesen elmélyülni a filmben, ahogyan ezt itthon meg tudom tenni - HA egyedül nézem.

A film nagyon tetszett!!! Méltó befejezést kapott, és végigizgultam az utolsó 3/4 órát. Na, ez az a Harry Potter, amit nemcsak hónapok múlva, hanem akár most rögtön újra tudnék nézni. A legjobban a befejezés tetszett, az úgy rendesen markolászta a szívemet - de nem szeretnék erről többet írni, hátha valaki még nem látta, de szeretné megnézni. Bátran ajánlom a filmet mindenkinek - aki érdeklődik a H. P. filmek iránt! Egy korszak lezárult, amit ezért ebben az esetben sajnálok, mert egy része sem volt soha sok és elcsépelt... 

Isten veled Harry Potter, J. K. Rowling-nak meg kívánom, hogy ha nem is most, de legyen ihlete továbbvinni a történetet, mert biztos vagyok benne, hogy lenne rá igény!

Az elmaradt lombik

Szóval az van, hogy megint kipöckölt minket az intézet, pontosabban a TB keret áldozatává váltunk újfent. Pénteken hajnalban, (reggel fél 7-kor) Szolnokon, 2 nappal a várt előtt megjött a menzeszem (mitől alakult ki amúgy a "megjött" kifejezés???). Marha boldog voltam - és most tényleg az voltam, hogy de jó, ha két nappal korábban vagyunk, akkor előbb vagyunk a hónapban, vagyis a TB keretbe való bekerülés biztosabb. Ennek ellenére mégis féltem felhívni az intézetet, volt már fél 9-9 mire rászántam magam, hogy felhívom őket. A kezemben remegve fogtam a tollat, hogy majd pontosan felírjam mit mondanak, a szívem hevesen zakatolt. Tárcsáztam, kicsöngött. Csöngött egyszer, csöngött kétszer, háromszor... már-már majdnem letettem, mire felvette az egyik nővér:

- Kaáli Intézet, X.Y. vagyok! Jó napot kívánok, miben segíthetek?

- Jó napot kívánok Z. Dóra vagyok, és azért telefonálok, mert ma van a ciklusom első napja és lombikra szeretnék időpontot kérni.

- Sajnálom Dóra, de már nem tudok időpontot adni, betelt erre a hónapra a TB keretünk.

- De... de én múltkor is kimaradtam, és  fel is írtak!

- Értem Dóra, de sajnos nem tudok segíteni, esetleg önköltségesre tudok Önnek időpontot adni (500e Ft-ért).

- Nem, köszönöm...

- Telefonálni kell akkor a következő ciklusában. 

- És akkor biztos, hogy bekerülök?

- Én bejelölöm, hogy már kétszer kimaradt, de sajnos 100%-ra nem tudom ígérni.

- Érte, kö..., vi...lát (itt már nem jött ki hang a torkomon).

Tök elkeseredtem, András meg rohadt dühös volt! Felháborodott, nem akarta ennyibe hagyni az egészet. Szerinte, és családom szerint is, biztos itt is megvannak a kiskapuk és a helyes kis zsebek, ahová lehet csúsztatni. Én valahogy ezt nem hiszem, de tudjuk, én naiv vagyok. 

Most várunk - megint! 

Az élet rendesen tanít minket a türelemre...

Hurrá nyaralunk!!!

Évről-évre nyaralásaink abból állnak, hogy családot és esetleg barátokat látogatunk. Nem mondom, hogy igény egyáltalán ne lenne egy esetleges 4-5 napos tengerparti kiruccanásra, de időből és pénzből is ennyire futja csak. András úgy van vele, hogy majd utazunk ha nyugdíjasok leszünk, én meg úgy, hogy hülye leszek kivárni (főleg, hogy még csak 4 éve van munkaviszonyom). Ő beérné kirándulással, magyarországi városokkal, én szívesen megnézném Rómát, Párizst, vagy fürdőznék a tengerben is. Persze én is szeretném Magyarország szebbnél-szebb helyeit is megismerni, de még a Nyíregyházi Vadasparkba sem jutunk el, a Terror Házát meg már nem is említem. 

Idén nyáron is családlátogatós szabit terveztünk. Nem akarom annyira részletesen leírni - mint mindig, most is időhiányban szenvedek - ezért csak nagyvonalakban fogom az eseményeket szemléltetni.

Juditék csütörtöki esküvője után elindultunk Szolnokra barátainkhoz, akik lassan két éve laknak tőlünk távol és eddig még nem sikerült eljutnunk hozzájuk. Persze a 200 km az 200 km és a mostani látogatásunkat is csak azért sikerült kivitelezni, mert apához is beterveztünk egy gyors látogatást. Apa Szarvason dolgozik/él, az pedig csak 60 km-re van Szarvastól.

Az út hosszú volt, így csak estefele érkeztünk meg Vikiékhez. Nem mondom, hogy egyszerű volt őket megtalálni, de GPS nélkül is sikerült. A panel átka - merthogy abban laknak - megmutatkozott, a 10.-en rendesen befűtöttek, de a szuperül behűtött narancsos Soproni mindenért kárpótolt. Viki lejött elénk a parkolóba, Tomi pedig a kis Danival fent várt minket a nagyon helyes kis lakásukban. Amikor felértünk Dani a következőképpen fogadott minket: nappaliból kifut, megáll, szájtátás, cumi földre esik, száj tátva marad... Tüneményes és gyönyörű kisgyerek - és igen, ő tényleg nagyon szép kisfiú - csak ne sikítana olyan hangosan, úgy, ahogy még a kislányok sem nagyon tudnak! :))) Csengő-bongó hangja teljesen elvarázsolt! Minden játékát megmutatta, majd játszottunk sok "miért"-eset... "Elment aludni a napocska" - Miért ment el aludni a napocska? - Mert már este van és álmos - Miért álmos?....." Végiggondoltam, hogy vajon majd a saját gyerekemmel meddig lesz majd türelmem az ilyen beszélgetéseket végigvinni? Vikiékkel másnap délelőtt megnéztük Szolnokot, sétáltunk, fagyiztunk (izzadtunk a hőségben), próbáltuk azt a rövidke időt, amit náluk töltöttünk, tartalmasan eltölteni. Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt végre látni őket és az otthonukat!

 

Danika

 Szolnok után Szarvasnak vettük az irányt, apához! Apa már nagyon várt minket és jó is volt látni! Behűtött dinnyével és sörrel várt minket - milyen jó, hogy már szeretem a gyümölcsös sört! Jókedvű volt, vidám, teljesen más mint otthon szokott lenni. Mintha két külön világ lenne. Előrehoztuk a szülinapját és megajándékoztuk egy nagyon szép fali képpel. Annyira tetszett neki, hogy rögtön fel is rakta az előszobába egy másik kép helyére. Nagyon szépen megcsinálta a lakást, látszik is, hogy szeret ott lenni. Én azt mondom végre!!!, így 8-9 év szarvasi ottlét után. Szombat délelőtt dolgozott, mi pedig gondoltuk, elmegyünk egyet sétálni Andrással az Anna ligetbe. Sokáig nem bírtuk a dög meleg miatt. Este még levezetésként szintén sétáltunk egyet a Kőrös partján, nézegettük a szebbnél-szebb  nyaralókat és álmodoztunk a lottónyereményről - amihez kivételesen adtunk is fel lottószelvényt, miután leszart egy madár. Vasárnap reggel kajakozni mentünk egy órát. Nem is volt drága, sőt!!! 300 Ft volt egy óra egy személynek. Kicsit instabil volt, de én a meleg ellenére sem szívesen borultam volna - a víz nagyon koszosnak tűnt (holt-ág). Vasárnap 3 után indultunk utunkra aputól, haza Fehérvárra. Utunkat végigkísérte a 39-40 fok, így mondanom sem kell, mennyi folyadék fogyott el hazáig. 

Hétfőn reggel folytattunk az utunkat anyáékhoz Zákányba. Leginkább a kerti medencés fürdőzéseket vártam, ahol kedvemre sütkérezhettem fürdőruhában. Végre lett egy kis színem és a meleg sem fogott ki rajtunk a folyamatos hűsölési lehetőség miatt. Voltunk anyával Nagykanizsán várost nézni.... hmmmm - hát sok mindent a butikokon kívül nem néztünk, mert Nagykanizsának nincsen sétálóutcája, belvárosa, de próbáltam egy csomó számomra csúnyábbnál-csúnyább szoknyát és durrogtam a nekem semmi nem áll jól érzés miatt. Azóta amúgy lett egy farmer szoknyám, szuper kis szabással, amiben nem érzem hülyén magam, annál inkább nőiesen (ha még sportos is).

 

 Csütörtökig maradtunk anyáéknál, majd újra Fehérvárnak vettük az irányt. Este még találkoztam Diával, fürödtünk egyet a Velencei-tóban, és kibeszélgettük magunkat. Másnap kezdődött a 113. Országos Utánpótlás és Masters Bajnokság, ahol András versenyzőként, én pedig "fotósként" voltam jelen. Az idő gyönyörű volt, én még mindig barnultam - pedig már eddig sem voltam fehér. Rengeteget fotóztam, többek szerint egyre ügyesebben megy, ami nagyot dobott az önbizalmamon. 

Vasárnap este fél 11 körül értünk haza, nagyon fáradtan. Visszatértünk a dolgos hétköznapokba, amit ezzel a "csodálatos" időjárással nem is olyan nehéz kivitelezni!

Megint tanú!

Egyszer már voltam tanú – anyukám esküvőjén. Akkor töltöttem be a 18-at, vagy 19-et, már nem is emlékszem igazán. Mindenesetre az az esküvő válással végződött – remélhetőleg ez nem rossz omen a jelen tanúzásomat illetően.

1-2 hónapja Judit skype-n keresztül megkérdezte tőlem, hogy lennék-e tanúja. Nem láthatta, de akkor örömkönnyeket hullattam. Nem tudom megfogalmazni akkor mit éreztem. Egyszerre voltam büszke és boldog barátnő, és mert tudom, számára milyen fontos a házasság intézménye, boldog voltam, hogy én voltam az a személy, aki szinte a legközelebbről lehetett ennek részese és aláírásával (mint a menyasszony tanúja) hitelesítette az ő „frigyüket”.

12:50-kor volt a találkozó megbeszélve, azért mi már 40-re odamentünk – biztos ami biztos alapon. Szép lassan mindenki megérkezett – vagyis István (a vőlegény) szülei és testvére mint tanú, majd Juditék az ő szüleivel kicsit később. Az épület előtt tanakodtunk, hogy vajon beférünk-e mindannyian abba a terembe, amiről senki nem tudott semmit a nagyságát illetően, illetve lehet-e majd fényképezni. Végül minden megoldódott, semminek semmilyen akadálya nem volt, így Juditék szép csendesen és mosolygósan kimondták az „Igenüket” – úgy, ahogy Ők ezt szerették volna. Számomra nagyon megható volt, hogy férjhez ment a barátnőm…

Mi pedig Andrással nagyon hosszú és boldog házasságot kívánunk Nekik!!!

 

 

Lánybúcsú-féle szerényen

Mivel az elmúlt időszakban nem nagyon volt internet hozzáférésem, így visszamenőleg próbálom meg összeszedni a történéseket.

2011. június 6-án szerda este Andrással átmentünk Juditékhoz. Ennek fő oka az volt, hogy másnap volt az esküvőjük és szerettem volna elbúcsúztatni Judit lányságát. Mivel hétfőn délután amikor náluk voltam és a részletek megbeszélése közben István javasolta, hogy inkább otthon legyünk náluk (vele együtt), úgy találtuk, András majd el lesz Istvánnal, amíg mi otthon beszélgetünk. De azért aranyos volt, hogy végig sem gondolta, hogy egy lánybúcsú – még ha nem is igazi – a leendő férj nélkül szokott zajlani. Jót nevettem mikor leesett neki.



Nem terveztem nagy dolgokat, vittem egy üveg pezsgőt és gondoltam majd beszélgetünk, Andrásék meg elmentek beülni valahová. Ez nem volt igazi lány és legénybúcsú, hiszen azt szerveztek nekik a barátaik – csak mi egyiken sem tudtunk ott lenni nyaralásunk miatt. Az az igazság, hogy szólt nekem a hét elején Judit barátnője, hogy meglepi bulit tartanak Juditnak, de akkorra már nekünk rég le volt szervezve az utazás, egy hét alatt már nem tudtam variálni. Nem gondoltam volna soha, hogy a legjobb barátnőm lánybúcsúján majd nem leszek ott, sőt ahogy a sors hozta, még a templomi esküvőjén sem. Érdekes az élet, főleg amiatt, hogy a templomira amiatt a lombik miatt nem tudtunk elmenni, amiről megint kiikszeltek minket. De erre szánok majd egy külön posztot.

Az este mindenesetre jól sikerült. Sokat beszélgettünk, nosztalgiáztunk, iszogattunk, gyereket neveltünk fejben, elvoltunk. Éjfél környékén Andrásék is visszaértek, és még nekiálltunk felnőtt activity-t játszani. Nagyon komoly az a játék, volt egy pár szó, kifejezés, amiről még életemben nem hallottam…. így volt az igazi elmutogatni és lerajzolni. Rengeteget nevettünk – rég volt már ilyen. Judit megkapta tőlem az esküvőhöz elengedhetetlen kék harisnyakötőt (fehér harisnya kék masnival) és közösen kaptak tőlünk egy szép, felakasztható papiruszra írt esküvői idézetet (jókívánságot).

Búcsúzáskor Judit megkérdezte, hogy akkor holnap tudjuk ugye, hogy hova kell mennünk. Mi meg mondtuk, hogy persze, a Lovas szoborhoz a Polgármesteri Hivatalhoz. Azt az arcot látni kellett volna… „Neeeem! Az Okmányirodához a Koch László utcába!” Hát igen, még jó, hogy utolsó pillanatban tisztáztuk a dolgot.

Nem kezdünk 2.

Csak röviden  - mert nincs netem: megint nem kezdünk.... Rohadjon meg az OEP

No fórum - no para

Tegnap úgy döntöttem Kaáliig nincs fórumozás. Már korábban is megfogalmazódott bennem a gondolat, de a tegnapi hír, miszerint a dokim 3 hét szabira megy akkor amikor a lombikot kezdenénk, végleg betett. Nem voltam hajlandó felhúzni magam, helyette meghoztam a döntést - egy hét pihi a lombikos netes olvasások terén. Nem mondom, hogy nincs bennem egy minimális para, hogy esetleg emiatt megint csúsztatnak minket, de próbálok nem gondolni rá. Pozitívnak kell lennem, és hinni! Ezt pedig csak úgy tudom megtenni, ha a lehető legkevesebbet informálódok most az intézetről.

Boldog Születésnapot Drága Anyukám!

Ez pedig, hogy vegyük a szülinapodat egy kicsit humorosabbra.... :)))

 

Terjeszkedünk

Tegnap Diával Szlovákiában jártunk, pontosabban Komarno-ban. Úgy döntöttünk terjeszkedünk, és ehhez a terjeszkedéshez mentünk felmérni a telepet. Reggel felvett Győrben Dia, és fél 10 körül már Komarno-ban voltunk. Nagy durranásra számítunk - András szerint is az lesz. No, majd meglátjuk, mindenesetre nagyon nehezen állt össze a kép. 

Komarnoban mindenhol rendőrökbe botlottunk - és bár nem volt miért, meg általában nincs is miért, de nekem mindig izzadt lesz a tenyerem a látványuktól. Mindig azt gondolom, hogy ha akarnak, úgyis bármiért megbüntethetnek. Én nem haragszom rájuk, nem utálom őket, hiszen nekik van egy szakmájuk, csak tartok tőlük. 

Szóval a városba érve első dolgunk volt parkolót találni. A belváros szélén találtunk is, leraktuk az autót és a parkoló tábla szlovák betűit próbáltuk értelmezni. Mivel kb 60 m-re 2 rendőr állt, gondoltam megkérdezem őket kell-e parkolódíjat fizetni és hogyan. Ez utóbbi konkrétan úgy kérdeztem meg, hogy tőlük kell-e jegyet venni. Mit tudom én Szlovákiában mi hogy működik.... A parkolóautomata sem volt 50 m-nél távolabb a parkoló autónktól, csak épp a másik irányba. Mivel ekkor még csak papír euróval rendelkeztünk, muszáj volt váltani, amit egy nem messze lévő újságos bódénál eszközöltünk. Addig meg imádkoztunk, hogy nem büntessenek meg. Kb. 10 perc múlva értünk vissza autóhoz, akkor már a rendőrök végignézték az ott parkoló autókat és folyamatosan bűntették a bliccelőket. Dia az autó fele, és a parkolóautomata felé vettem az irányt, ahol rögtön meg is kérdeztem a rendőröket, hogy mi kaptunk-e büntetést. Mosolyogtak és mondták, hogy nem, mert gondolták, hogy pénzt váltunk. Hát mit mondjak, rendesek voltak!

A belvárosban kezdtünk szórólapozni - pontosabban névjegykártyákat osztogatni. Nem nagyon haladtunk, ugyanis alig volt ember a belvárosban. De nemcsak a belvárosban nem nagyon voltak emberek, máshol sem. Nagyon kihalt a város! Aztán egyszer csak Dia döntött és stratégiát váltottunk. "Akkor plakátolunk!" - mondta, és bár a szórólapozásról tudtam, hogy engedélyezett és ingyenes, hiszen a polgármesteri hivatallal leleveleztem, de abban is biztos voltam, hogy a plakátolás nem az. Úgyhogy Dia plakátolt, én meg lestem, hogy nem jön-e rendőr. Izgalmas volt.... A végén annyira belejöttünk, hogy volt olyan buszmegálló, ahová 7 plakát került - minden oldalára minimum egy. 

Komarno bár többségében magyar lakta terület és leginkább magyar nyelven kommunikáltak az emberek, azért egy gyorskajáldában nem voltak hajlandóak magyarul megszólalni és úgy kellett elmutogatnunk, hogy mit szeretnénk enni. Ami furcsa volt, és bizonyos feszültségekre engedett következtetni, hogy a rengeteg plakát, és táblák között akadtak olyanok amelyeken csak szlovák nyelvű írás szerepelt. A furcsa persze nem ez, hanem, hogy ezekre egy sárga matricát ragasztottak kb ezzel a felirattal (nem pontos idézés): Tiszteld a magyar nyelvet egy többségében magyar lakta területen! 

Hazafelé elkapott minket a zuhé, szerencsénk volt, hogy a plakátolást még megúsztuk. Még kicsit tekeregtünk Komáromban is kávézó után kajtatva, aztán úgy döntöttük többet már aznap nem tehetünk. 

Összességében elmondható, hogy sikeres napot zártunk. Kiosztottunk kb 50 névjegykártyát (ez nagyon kevés), kiplakátoltunk kb 20 plakátot, és begyűjtöttünk egy csomó "szuperinfó" típusú újságot hirdetési felülettel kapcsolatos tájékozódás céljából. A többi a jövő kérdése....