Mostanában sajnos nagyon sok helyről hallom emberektől, emberekről, hogy gondok vannak a kapcsolataikban. Ráadásul olyan pároknál, ahol már esetleg összeházasodtak, vagy már gyerkőc is van. Ez mindig megrémiszt. Egyszerűen nem értem, hogy hogy tudnak eldobni maguktól házasságokat, családot. Andrásnak erről az a véleménye, hogy ha két ember csak marni tudja egymást, akkor jobb ha külön utat választanak. Értem hogyan gondolja és miért, de mégis nehéz elfogadnom. Az élet nem egyszerű, problémák mindenhol vannak, voltak és lesznek is. Ma már olyan könnyen adják fel az emberek, hogy megmentsék a házasságukat, kapcsolataikat. Nincs meg a küzdés, egyszerűbb út odébbállni. Ahol pedig már gyerek is van.... Múltkor amikor Andrással arról beszélgettünk, hogy a munkatársai körében hány kapcsolat megy tönkre, mondtam neki, hogy ez olyan ijesztő. Ő erre mondta, hogy - pedig ilyen az élet.
Aztán kérdeztem tőle, hogy - de ugye ez nálunk soha nem fog megtörténni?
- Neem, nálunk ilyen nem lesz! - és ez nekem elég volt. Persze tudom, hogy egy kapcsolat magától nem működik. Rengeteg olyan dolog van amire figyelnünk kell. Az egyik ilyen a tisztelet és talán ez az egyik legfontosabb. Tudjuk tisztelni a párunkat. Egyrészt legyen miért, másrészt tegyük meg. Nagyon fontos az is, hogy tudassuk a másikkal: Szeretjük Őt! Szavakkal, tettekkel, de tudassuk vele. Ne feledkezzünk meg az érintésről, ne csak lakótársai legyünk kedvesünknek, hanem az az ember akihez jó hozzábújni, akitől csókot lophat. Bár szerencsére ezek nálunk megvannak, nekünk erre nagyon agy igényünk is van. 6 év után is elköszönéskor és amikor valamelyikünk hazaér a köszöntő puszinkat egy hosszú bújós ölelés követi. Este mindig összebújva tévézünk, és a becézések is mindennaposak (ez csak András részéről, mert ahogy ezt már korábban írtam, én képtelen vagyok beceneveket kitalálni). A lakásban amikor elmegyünk egymás mellett, szinte mindig hozzáérünk a másikhoz - akár egy hát végigsimítása, vagy egy puszi legyen az... és ez jó!
Persze mielőtt bárki azt gondolná, hogy nálunk minden tökéletes, el kell hogy mondjam, egyáltalán nem. Vannak problémák nálunk is. Néha - 2-3 havonta - nagyon össze tudunk veszni mi is. Általában hülyeségeken, de ilyenkor jól kikiabáljuk magunkat. Azért arra figyelünk, hogy csúnyán ne beszéljünk a másikkal (na jó... nagyon csúnyán ne). Aztán a veszekedések nem tartanak sokáig, mert képtelenek vagyunk haragban lenni a másikkal. Eddig 4 nap volt egyszer a nem beszélünk egymással, de nehezen ment nagyon és csak azért tartott addig, mert makacsak vagyunk minket. Mostanában viszont már nincs haragtartás. Egyszerűen én nem bírok úgy lefeküdni, hogy haragudjunk egymásra. Amúgy mi mindig röhögve békülünk. Ugyanis tudom, hogy ennek András nem tud ellenállni. Próbál, de nem megy neki. Múltkor is elkezdtem csikizni, meg nevetni. Először mérgesen mondta, hogy ő most haragszik hiába csinálom, de aztán a végén nem bírta, átragadt a nevetésem. Na visszatérve a hibákra, nekem van egy pontosabban 2 nagyobb hibám. Az egyik, hogy marha nehezen mondom el ha bajom van. Egyszerűbb azt mondanom, hogy semmi, aztán persze magamban puffogok, meg várnám, hogy András kitalálja a nyűgömet, de újra és újra semmi a válaszom a "mi a baj" kérdéseire. Őt ez nagyon zavarja, és a vitáink nagy része ebből szokott fakadni. Mert ő csinál valamit, nekem nem tetszik és ahelyett, hogy megmondanám neki, hogy pl. ne menjen edzésre, vagy el otthonról, inkább bevágom a durcát. A másik nagy hibám, hogy rohadtul elvárom tőle, hogy mindig velem akarjon lenni. Az eszem tudja, hogy nem szabad, mert meg kell hagyni a saját kis szabadságát, de a szívem mást akar. Ő például hagyná - ennek már hangot adott többször is, hogy miért nem megyek, miért nem találok ki magamnak valami hobbit, - de én nem akarok. Én vele akarok hobbizgatni, menni jobbra-balra...
Hát nekem igazán erre a két dologra kell odafigyelnem! Próbálok, mert fontos nekem András, mert szeretnék mellette megöregedni, szeretném ha az életemet végigkísérné és együtt nevelnénk fel a gyerkőceinket. És persze fontos, hogy ezt Ő is ugyanígy érezze!
Szóval nem igazán értem, hogy miért dobják el ilyen könnyen emberek maguktól a kapcsolataikat... és most főleg azokra gondolok, ahol már született egy vagy két gyerkőc. Miért nem lehetett hamarabb gondolkodni, miért nem gondolták végig, hogy tényleg akarnak-e gyereket. Ezeknek az embereknek a többsége valószínű nem csonka családban nőtt fel. Ha így lenne, tudnák hogy mit okoznak egy gyereknek ha nem láthatja nap mint nap az egyik vagy a másik szülőjét, ha két otthon között kell ingáznia, ha nem láthatja együtt az anyukáját és apukáját, ha nem élhet igazi családban. Nekem is elváltak a szüleim és bár meg tudtam szokni, hogy külön élek az anyukámtól és öcsémtől, de a család - a szó igazi értelmében - mindig is hiányzott. Az én helyzetem speciális volt, mert én apukámmal és mamámékkal éltem, és nekem anyukámat kellett "nélkülöznöm". Nem volt nekem rossz életem, mindent megkaptam (szeretetet, normális gyerekkort), csak azért jobb lett volna együtt. Andrással viszont azt beszéltük, hogy talán pont ennek a megtapasztalása miatt (ő is megtapasztalta) vágyunk mindketten a családra és akarunk családként élni.
