Megtörtént, igen, túl vagyunk rajta!
Tegnap este már nehezen aludtam el. A cicim már nem fájt a hasam viszont egyre jobban puffadt.
Reggel 6-ra állítottuk az ébresztőórát (telefont), de már jóval előtte fent voltam. A hasam reggelre viszont már olyan szinten szurkált, hogy menni jóformán csak úgy tudtam, mint aki karót nyert. Nem kívánom senkinek.
Most, hogy már tudom, hogy nem basztam el semmit, elárulom, hogy tegnap jó nagy para lett rajtam úrrá. Ugyanis újra olvasgatva a kezelőlapomat, észrevettem, hogy a vasárnap reggel beadott szurimat délben kellett volna beadnom. Végigfutott az agyamon, hogy most rontottam el mindent, de nem mertem felhívni a Kaálit, mert féltem a lecseszéstől. Aztán Bóbita (kedves sorstársam és fórumos barátnőm) megnyugtatott, hogy szarjak bele, nem lesz itt semmi gond. Valahogy annyira jól csinálta, hogy tényleg meg is nyugodtam. Bóbita amúgy ma úgy intézte a munkáját, ha András nem tudott volna ott maradni velem, hazahozott volna az intézetből. Önzetlen, segítőkész, egy igazi őrangyal! Jó érzés, hogy ilyen rövid ismeretség után is így tudok rá számítani! Köszönöm!
Szóval ott tartottam, hogy reggel, indulás Kaáliba. Minden egyes bucka, apró kátyú fájdalom volt, annyira szurkált a hasam.
8-ra kellett mennünk, de mi már fél 8-ra ott voltunk. Leadtuk a papírokat, majd kicsit még vártunk a váróban. Aztán 8 után nem sokkal jöttek értem és mentem a műtős részlegbe. (Andrást pedig felküldték az emeletre, hogy majd megtehesse ő is, amit meg kell tennie).
Nagyon kis elveszett voltam. Az öltözőben egy kulcsos, zárható szekrénybe beraktam a ruháimat, felvettem a tüneményes kis hálóinget (fehér és rajta aranyos apró virágok), megkötöttem hátil, magam köré tekertem egy lepedőt (ami takarta a csupasz fenekem is), majd felvettem az eldobható neylon papucsot és sapkát. Egy darabig álldogáltam, üldögéltem, aztán végül úgy döntöttem, hogy kimegyek, megkérdezem hol kell várnom. Elküldtek wc-re majd az előtérben ültem le.
Pár perc múlva jött egy hölgy, hogy mehetek. Ahogy sétáltam befelé, kérdezte voltam-e már, majd megmutatta az ágyat és kérte feküdjek fel. Hiába nyomtam előre a fenekem, ahogy kérni szokták, hogy a szélén legyek, még és még előrébb kellett csúsznom.Miután elhelyezkedtem, letakartak a lepedővel, és megigazgatták a hálóingem is.
Bekötötték az infúziót majd megmérték a vérnyomásomat is, mely 154/ valamennyi lett. Kérdezték, hogy szokott-e probléma lenne a vérnyomásommal, de mondtam nekik, hogy ez csak az izgalom. Pár percig (kb. 10) még ott nézelődtem - leginkább az ágy fölé felhelyezett kis képet. Ugyanis a műtőben, a plafonra egy kedves kis kép van felrögzítve egy kisfiúval és egy kislánnyal.
Az altató orvos bemutatkozott, kérdezgetett, majd jött Kőrösi dr. úr is, és ő is üdvözölt, megkérdezte hogy vagyok. Mondtam neki, hogy most már azért fáj a hasam, amire azt válaszolta, hogy hát ez érthető is.
Ekkor az altatóorvos beadta az altatót (a kezembe helyeztek még egy branült az elején), majd mondta, hogy ne ijedjek meg, mert el fogok kezdeni szédülni. Aztán kérdezte, hogy szédülök-e már, de még nem szédültem. Aztán megkérdezte fél perc múlva újra és akkor már szédültem és meg is szűnt körülöttem a világ.
A következő kép a pihenőben volt (most már tele vannak fotóval a fali táblák), ott szembesültem a "Jó reggelt Dóra" ébresztéssel, ami valószínű már a műtétben megtörtént, mert ott át kellett mászni a másik ágyra.
Meglepetésemre semmi hányinger, szédülés. A kezemben még be volt kötve az infúzió és még az ujjamon is ott volt a vérnyomásmérő. 3-5 percenként jött valaki megnézni, hogy minden oké-e, nagyon figyeltek rám és persze a másik két hölgyre is, akik utánam következtek. Közben András is bejöhetett védőruhában, és már ő is tudta, amit én is: 16 kis petesejtet sikerült leszívni. Egy darabig ott volt velem, majd elment 1-2 dolgot elintézni, és mondta, majd hívjam ha kész vagyok.
Miután elment, még kicsit pihiztem, de aztán egyre jobban kellett pisilnem. Szóltam, hogy kimennék, így lecsatolták a már üres infúziót és kaptam is helyette egy másikat. Amikor végeztem, már nem feküdtem vissza az ágyba, helyette egy kényelmes, lábtartós fotelbe ültem (ültettek) át, ahová már oda volt készítve egy csomó limonádé. Megvártam míg lefolyt a másik infúzió is, kaptam még két gyógyszert, mértek vérnyomást, 15x ellenőrizték, megkérdezték, hogy jól vagyok-e, majd útnak engedtek. Felöltöztem, hívtam Andrást, aki a kocsiban várt és már jött is, hogy együtt menjünk fel Kőrösi dr. úrhoz.
A doktor úr elmondta, hogy az utolsó 2 ampulla szuri megtette a hatását, sok szép tüszőm lett. Felírta a kiváltandó gyógyszereket, elmondta, hogy igyak nagyon sok folyadékot, rostosat és fehérje-gazdagabban egyek.
Hazafelé kiváltottuk a gyógyszereket:
1 doboz Tinidazol-t
1 doboz crinone-t
3 doboz utrogestan-t
Ez utóbbi kettőt a beültetés (továbbiakban: ET azaz embrio transzfer) után kell majd alkalmaznom - mindkettő hüvelybe helyezendő.
A Tinidazolból pedig 4-et kellett bevennem, egyszerre, melyet a műtét utáni beavatkozás utáni fertőzések elkerülése végett kaptam.
Összesen 14.522 Ft-ot hagytunk ott a gyógyszertárból.
András hazahozott, majd ő elment dolgozni. Itthon le is feküdtem, próbáltam pihizni, mert ahogy telt az idő, egyre jobban émelyegni kezdtem, feszített a hasam. Szerencsére mostanra elmúlt, de akkor nem volt jó érzés.
András a munkából hazafelé vett nekem isostar port (citromosat), rostos üdítőt, és csirkét, hogy finom, fehérjedús vacsit főzzön nekem. Nagyon jól esett a gondoskodása!
Túl vagyunk a mai napon és holnap 10 után telefonálhatunk is, hogy hányan estek sikeresen szerelembe. Remélem minden ilyen szépen folytatódik, ahogy elkezdődött.
