2011. március 14., hétfő

Megijesztett!

Olvasok 1-2 blogot, többnyire ismerősökét, egy van csak akit nem ismerek, de a nő olyan stílusban ír, hogy az simán felér egy toplistás könyvvel.

Az előbb is épp blogot olvastam, a barátnőmét, akiről már írtam korábban, hogy 4 kemény év után babát vár (ő nem a lombikos). Két magzatot már elveszített és most nagyon szurkol a családnak mindenki, hogy Aliz egészséges picinek adhasson életet októberben (?).  A blogjában arról írt, hogy 15 perc alatt lett 40 fokos láza, és térdig véres volt. Amikor olvastam ezeket a sorokat, potyogtak a könnyeim és nem akartam elhinni, hogy az élet még egyszer képes elvenni tőlük egy picurkát. Egy "édes kis pöttyöt"! Az az egy nyugtatott  kicsit olvasás közben, hogy tudtam, Aliz nem lett volna képes írni, ha a legrosszabb forgatókönyv bekövetkezett volna.
Édes kis pötty akkor most jól figyelj rám! Nemcsak anyádékra hoztad a frászt, hanem rám is! Ne gondold, hogy a találkozásokat csak ilyen áron lehet kiharcolni. Légy türelmes Te is, hamarosan találkoztok meglásd! Neked meg kell születned, mert Te adsz nekem reményt, tudod? Nagyon várnak Téged itt kint, úgyhogy többször ne csinálj ilyet légy szíves. Te csak nőj nagyra ott a pocakban, az sem baj ha anyád 25 kilót fog hízni, most Te vagy a legfontosabb! Megbeszéltük?

Vörös lett!

Tudom kissé sokat foglalkozok ezzel a témával, de gondoltam egy képet is mutatok arról, mennyire lett vörös a hajam! 

Az eredmény

A lenövés gyönyörűen eltűnt - vagyis a festék jó! 

Az meg már az én balfaszságom, hogy mindig spórolok a festékkel, és 2 helyett egyet kenek a fejemre. Lehet ha nem spórolnék élénkebb vörös lenne a hajam? :) Nem kell válaszolni, ez egy költői kérdés volt.

2011. március 13., vasárnap

Lesz-e újra vörös hajam?

Ez itt a nagy kérdés, és a választ kb. 20 perc múlva meg is tudom. Bár az utóbbi időben 3 hetente lett befestve  - festettem be - a hajam, de a lenövésem így is 3 cm körül volt már. Nagyon nem volt szép látvány, hiába mostam hajat 2-3 naponta, fénytelen és igénytelen volt. Most egy másikféle hajfestéket próbáltam ki, a Syoss-nak - szerintem ez új - egy intenzív vörös árnyalatát. Nem is volt drága, és a márkát is jónak gondolom, de persze ez kiderül .... mindjárt! :) Persze arról már inkább ne beszéljünk hogy a hajfestés nálam hogy zajlik. Nem tudom, hogy az, aki szintén magának festi a haját  - és hosszú haja van - hogyan oldja meg a feje - haja - frizurája hátulját, de nekem ez abszolút nem megy. Össze-vissza fésülöm, kenem, rányomok egy rakat festéket és csak reménykedek abban, hogy kerül mindenhova ahova kell, nem lesz foltos, stb. Nem egyszerű művelet!

2011. március 12., szombat

Az álmok útján...

...jó lenne  haladni. Mostanra minden hétre jut egy álom, ahol szülök, szoptatok, vagy terhes vagyok. Az éjjel is erről álmodtam. A mamám kísért el nőgyógyászhoz mert az állam alatt és nyakamon nagy csúnya barna foltok jöttek elő. Ne kérdezze senki, hogy miért nőgyógyászhoz mentünk - és persze azt se, hogy miért a mamám vitt el dokihoz közel 30 évesen. Szóval ott voltunk és jött a vizsgálat. De nem az arcomat vizsgálta a doki. Felfeküdtem a vizsgálóágyra és megultrahangoztak - a hasamat. Az ultrahang képernyőjén pedig ott volt a kisbabám. 15 hetes terhes voltam - amit eddig nem vettem észre. Kislány volt. Onnantól pedig, hogy megtudtam - terhes vagyok - elkezdtem érezi a picit a hasamban. Ahogy a kezemet a hasamra raktam, éreztem hogy benne van. A hasam hol keményebb volt, hogy puhább, attól függően, hogy a kisbabám épp hova vándorolt a pocakomban. Gondolom ez a való életben nem érezhető így, de én ott az álmomban éreztem és rögtön azt is megértettem, hogy miért simogatja minden terhes nő a hasát. Mert az álmomban az én kezem is ott volt onnantól kezdve. Mert érezni akartam őt, érezni ahogy mocorog, ahogy él. Mert a hasamra téve a kezem csak pár centi választott el tőle.
Hihetetlen, hogy most már ilyen gyakran álmodok ilyet és ehhez hasonlókat. Az ösztön úgy munkálkodik bennem, hogy ha már egyszer nem beszélek róla, akkor ott van az álmaimban. És ha még egyszer valakitől meghallom, hogy görcsös vagyok, lerúgom a fejét! Mert ez nem görcsösség, ez más. Ez sóvárgás és vágyakozás. A legnagyobb, amit valaha éreztem. ANYA AKAROK LENNI! ANYA!

Nyertem!

A Budavári Labirintusba egy belépőjegyet! Tegnap a facebook-on lájkoltam az oldalukat és a lájkolók között kisorsoltak egy belépőjegyet (óránként sorsolnak). Nem számítottam rá, de annál boldogabb voltam, mikor megkaptam az e-mailt. Persze a legjobb az lett volna - telhetetlen kis kecske - ha 2 jegyet nyertem volna. Most Andrással is lájkoltattam az oldalt, hátha ő is ilyen szerencsés lesz. Azért 2000 Ft egy belépő és ha még az útiköltséget is hozzászámoljuk, úgy más nagyon sok lenne - nekünk! Nagyon régóta szeretnék Pestre elmenni kirándulni... Margitsziget, Budai vár, Parlament, Terror Háza, Állatkert, annyi program, annyi hely....
Ha András nyerne, tuti kisírnám a 4 nap alatt valamikorra - mondjuk hétfőn - a pesti kirándulást. Ráadásul most már van fényképezőgép is, amivel mindezeket meg is lehet örökíteni. Meg Andrással eddig csak egyszer voltunk ketten kirándulni - Bakonybélen és én azt is annyira élveztem. Jó volt ez a csak ketten vagyunk program - és ő találta ki! Pannonhalmára is vissza akartunk térni, na majd ezt is megemlítem neki. Csak ne lennének ilyen drágák a belépők... meg a benzin... meg ne kellene a Kaálira spórolni.... Na nem nyavajgok, hiszen NYERTEM!!!!! 

2011. március 11., péntek

Mindenről ami eszembe jut

Elsőnek arról, hogy vásárolni teli hassal kell menni, különben minden szart megvesz az ember - tudom, tapasztaltam már párszor. Ma elmegyünk este Tesco-ba, megvesszük a 4 napi élelmiszeradagunkat. Persze nem emiatt kajáltam be, egyszerűen csak így sikerült. Brokkoli krémlevest szerettem volna csinálni, de elromlott a botmixerem. Nem most, már régen, ennek ellenére mindig megveszem a brokkolit... csak aztán nem leves lesz belőle. Botmixert pedig egy okból nem vettem másikat: apától komoly készletet kaptam anno, 20 millió tartozékkal, és a tartozékokhoz akarok egy ugyanilyen, de legalábbis kompatibilis eszközt venni. 
Szóval a vacsim brokkoli volt olyan sajtos szósszal, amit a "híres" sajtos tésztámhoz szoktam csinálni. (vaj megolvaszt, bele húsleveskocka, bele liszt, aztán tej - besamel alap-, aztán füstölt és sima  reszelt sajt. (néha kevés mustár és wörcseszter :) szósz, csak hogy kicsit megbolondítsam). Na, én most bedobtam egy teljes brokkolit egyedül! a sajtszósszal. Nem hizlaló kaja, a liszt is update 1-es volt. Bár mindegy is, mert annyira teleettem magam, hogy aztán emésztéshez kellett egy kis sütit is ennem.

Ma már 13 fok volt délután. Nagyon élveztem a napsütést - a lakásból is. Egész nap nyitva volt az ablak. Egyszer csaptam csuktam csak be, amikor rágyújtottak az ablak előtt. Mindig jól elhatározom, hogy elmagyarázom az ablakunk alatt pontosabban előtt dohányzóknak, hogy ha már veszik a fáradságot, és megkímélik saját lakásukat a cigaretta füsttől, akkor tiszteljenek már meg bennünket is annyival, hogy a mi lakásunkat nem füstölik tele! Mert a füst bejön, és amióta nem dohányzom, egyből megérzem km-ekről a dohányszagot. Az elhatározásom sajna még nem került megvalósításra, mindig meghátrálok és ahelyett, hogy jól megmondanám, becsukom - vágom az ablakot. Néha arrébb is állnak, úgyhogy veszik a lapot.

Most, hogy végre ilyen jó idő van alig várom, hogy kimozdulhassak - görkori, séta, fotózni menni, mindegy csak menjek és érezzem a nap melegét! 

Tegnap Judittal beszélgettem egy csomót skype-n. Nem szoktunk chatelni, Judit elég leterhelt, így általában maradnak az e-mail váltások. Nekem most már nehezebben megy a levélírás azon személyeknek akik a blogomat is olvassák, mert itt én szintem mindent megírok, és a levélben már sokszor nem tudok mit mondani. Ülök a gép előtt, beírom a cím mezőbe az e-mail címet, a tárgyrészt általában kihagyom, mert soha nem jut oda eszembe semmi, és ezután jön a gondolkodás, hogy miről írjak.... szóval bocsi azoknak akik mióta blogolvasóim lettek nem írok levelet, de ez nem azért van mert nem jutnak eszembe, csak nem tudok miről írni.

Most pedig befejezem az írást. András hazaért, s bár tagadja, de látom, hogy durrog, hogy megérezte a sajtos brokkoli illatát én meg nem hagytam neki! Sorry! Nem volt olyan sok. Különben nem bírtam volna megenni.....

2011. március 9., szerda

Gratula!

Fanni: András nővérének (Andinak) a kislánya. 11 éves lesz nyáron - bár már majdnem olyan magas mint én. Lehet én vagyok alacsony? Fannit felvették 8 osztályos gimibe a Kodolányira. Annyira de annyira boldogok vagyunk és büszkék rá! én személy szerint nagyon szerettem volna, hogy kikerüljön a jelenlegi iskolájából. Osztályelsőként simán vette a mindennapi akadályokat és még az sem okozott problémát, hogy egy hónapot betegség miatt kihagyott az iskolából. Andrással tuti biztosak voltunk a sikerében, hiszen nem igazán láttuk küzdeni a jó jegyekért, a versenyeken amiken elindult mindig elért helyezéseket és múltkor amikor eszperantót tanultam, akkor simán ráérzett annak is az ízére és tudta a megoldásokat ő is. Andi és mama (András anyukája) azért kétkedtek, nem hitték, hogy Fanni zökkenőmentesen, biztosan bekerülhet a gimisek közé, hiszen rengetegen jelentkeztek... pedig szerintem tök egyértelmű volt. Fanni 4 év alatt végig kitűnő volt, így a vitt pontjaival a maximumot elérte. Az iskola nyílt napján meg megnyert egy versenyt. 
A lényeg, hogy bent van, gimis lesz ősztől! A mi Fannink! :)

The War - Háború (1994)

Más olvasónaplót ír a blogjában, én mivel nem olvasok - sajnos - a filmes élményeimről írok időként. Teszem ezt most is, mert szívhez szóló filmet láttam, mely a szívem velejéig hatolt, és az utolsó 20 percet végigsírtam. Úgy szeretem amikor egy film tanító célzatú, emberi értékeket mutat be és próbál példát mutatni, irányt adni, hatni az emberekre.

Ez a film egy olyan családról szól, ahol az apuka (Kevin Costner) a háborúból visszatérve próbál visszazökkenni a hétköznapokba. Anyagi helyzetük szar, ő sem talál nagyon munkát. 
A film egy testvérpárról, az ő barátaikról, a megvívott kis harcaikról is szól.
Arról, hogy hogyan éljük meg a megpróbáltatásokat, hogyan győzzük le haragunkat és hogyan lépjünk túl bánatunkon. Mit jelent az egyenlőség, mások elfogadása, a barátság és az ellenség fogalma. 

Bár nem bővelkedik óriási fordulatokban, azt gondolom, hogy érdemes megnézni ezt a csodálatos kis filmet!

2011. március 8., kedd

Nőnap

Dia: Te kapsz valamit Andrástól nőnapra?
Én:  Remélem csokit! 

..... na mit kaptam? Virágot! Na nem ám! Kaptam joghurtos Milkát és Kinder tojást. A két kedvencemet! 

Mindezt hogy?

András megérkezik, bejön kisszobába.
A:  Melyik kezemet választod? - hátrakulcsolva mindkét keze.
Én: Mindkettőt!
A:  Azt nem lehet! Csak az egyiket!
Én. Akkor ezt - "ütök" rá az egyik kezére. Odaadja a kinder tojást. 
Én: Meg a másikat is!
András vigyorog és előkerül a másik kezéből a tábla Milka csoki.

2011. március 6., vasárnap

Ahogy lennie kellett...

Úgy döntöttem, hogy addig nem olvasok kommentet, amíg le nem írom ezt a bejegyzést, mely az előzőnek a folytatása lesz. Címnek akár azt is adhattam volna, hogy "Az este", vagy "Szombati buli"... de végülis mindegy is.

Szóval.... Visszaértünk Andrással Győrbe! Ő olyan fél 8 körül lefürdött, felöltözött... én meg vártam, hogy barátnőm megérkezzen. Jóval korábbra vártam, 6 körülre, és úgy is volt, hogy hamarabb is jön, de nem úgy sikerült. Nem volt gond, csak kezdett a kedvem az estétől elmenni, kezdtem bepunnyadni, és köznem tudtam azt is, hogy András nemsokára elindul és egyedül fogom otthon nézni a TV-t, és marha szarul fogom magam érezni. Nem azért mert ő elmegy, hanem mert nem szeretek szombat este egyedül lenni.  Persze András aranyos volt, nem sietett el itthonról, nem akart egyedül hagyni. Aztán mondtam neki, hogy mielőtt elmegy - ezzel is jelezvén, hogy menjen nyugodtan, majd jön a bnőm - legyen szíves, és bontsa ki nekem az egyik pezsgőt, én elkezdek iszogatni.
Amúgy mikor elment, rá 5 percre Viki is itt volt - végülis miért ne nevezhetnénk nevén, - úgyhogy a nyugodalmam ekkorra teljes lett. Ő hozott egy üveg bort, azt is megbontottuk, aztán csak beszélgettünk és beszélgettünk.
11 körül elkezdtünk összekészülődni, hogy akkor besétálunk városba, keresünk magunknak szórakozóhelyet. Szépen kisminkeltük magunkat, közben iszogattunk, majd nekiindultunk gyalog. Addig nem is volt probléma, amíg be nem értünk belvárosba, ott aztán nem tudtuk eldönteni, hogy akkor most innen hovatovább. Nem akartunk tini disco-ba sem csöppeni (disco-ba amúgy sem), meg puccos helyre sem. Felhívtam Andrást, gondoltuk majd ő, vagy vmelyik edzőstársa segít - na meg persze nekem ez egy jó ürügy volt, hogy felhívjam.  :) Segíteni  persze nem tudott, de mondta, hogy nyugodtan nézzünk el feléjük. Egyrészt gondoltam hűdejó! , felmérem a terepet, ugyanakkor az estét Vikivel akartam tölteni, hiszen hozzám jött.
Megérkeztünk - kicsit bóklásztunk az épület körül, mert az egyesület épületének ezt a részét még nem ismertem. Itt-ott részeg és kevésbé részeg fiatalok szállingóztak, jöttek-mentek, majd megtaláltuk Andrásékat. Bementünk velük, de én már akkor rögtön tudtam is, hogy nem akarok ott maradni. Tucc-tucc zene, stroboszkóp, fiatalok (10-15 évvel fiatalabbak). Mondtam Bandynak, hogy mi megyünk is, benézünk a Dariusba (mert ott "Chipendale show" lesz - örömködött Viki - persze nem volt), ha úgy alakul,h ogy nem akarnak ott maradni evezős bulin (mert erről is szó volt), akkor mi ott leszünk. 

Darius: velünk egykorú emberek, külsőleg normális hely, 1 bacardi cola - 1000 Ft. Hát igen,  be kell valljam, meglepődtünk. Szerintem régen volt, hogy mi fizettünk volna ilyen helyen, így ez most soknak tűnt. Leültünk beszélgetni, majd rögtön be is talált minket egy 150 kilós cigányképű rossz arc, akit baromira nem érdekelt, hogy nem vagyunk rá kíváncsiak, csak lökte a magáét, és persze hiába mondtuk neki, hogy épp a pasijainkat várjuk, nem hitte el. Azért én feltűnően nézegettem a bejárati ajtót, hogy hitelesebb legyen. A cigijével majdnem megégetett, az arcomba füstölt, de ez sem zavarta. Amikor már nagyon megfájdult az arcunk a pofavágásba - amit ő nem észrevételezett - mondtam neki, hogy szeretném a beszélgetésemet a barátnőmmel folytatni, szeretnénk ketten maradni. Nagy nehezen arrébb állt, de ezek után már nem is volt kedvünk lemenni az hely alsó részébe, ahol az úgymond "disco" volt... meg igazából elfogyott a piánk is, és 2x1000 Ft-ért nem akartunk inni még egyet, így úgy döntöttünk átmegyünk arra a helyre, ahol castingot szoktam tartani. Nem volt messze, 3 perc séta.
Közben egyszer csak megcsörrent a telefonom, András volt, hogy ő most öltözik át (giccs party volt), és akkor hol vagyunk, mert ő 10 perc és ott lesz. Megmondom őszintén, hogy én ekkorra már nem is foglalkoztam vele, hogy az este folyamán még összefutunk, de örültem neki.  
Beültünk, rendeltünk, fél óra múlva - vagy 15 perc múlva megjelent András is. Hajnali fél 3-ig voltunk ott, és az árak is merőben barátságosabbak voltak. Egy korsó sörért (ezt András itta), 2dl borért és 2 bacardi coláért fizettünk 2600 Ft-ot. Rögtön itt kellett volna kezdenünk.

A lényeg most jön - a nekem lényeg. András bebizonyította az este folyamán, hogy ő már régóta egy "más" András. Jól esett, hogy az este további részét velünk töltötte, és nem azért mert én erre kényszerítettem volna, vagy kértem volna rá, hanem mert ő így akarta. És nagyon kellemeset csalódtam benne ahogy a Viki lelkét istápolta, tanácsokat adott neki. Minden szava - mely a véleményét tükrözte - egy-egy pont volt "miért is ő az életem párja" felsorolásban. Mert persze én minden tanácsát, gondolatát fordítottam, ordítottam a saját kapcsolatunkra. Eddig is tudtam, hogy szeret és közös jövő, stb, de a családról, gyerekről, kapcsolatok kezeléséről alkotott véleménye olyan biztonságérzetet adott a jövőt tekintve, hogy most már egyre biztosabb vagyok abban, hogy nagy esélyünk van együtt megöregedni. 

Nem bánom, hogy délelőtt még aggodalmaskodtam, de annak örülök, hogy az aggodalmamat megtartottam magamnak. 
Örülök, hogy András már tényleg úgy viselkedik mint egy "felnőtt", nincsenek kicsapongásai - bár ilyenek nem is voltak sűrűn, meg főleg nem az utóbbi években- de ami a legfontosabb, hogy tudom, már nem fontosak számára a partizások, nem akar már fergetegeset bulizni a haverokkal, nem vágyik kalandokra (nem Olyan kalandokra)... stb. Az este folyamán viszont többször is beszélt arról, Vikinek hogy ő hogy várja, hogy gyereke legyen, hogy majd vele legyen és foglalkozhasson vele - és mindezt úgy, hogy nem rólunk, hanem Vikiről beszélgettünk, nem jött szóba Kaáli, a gyerekvállalási mizériánk, csak egyszerűen az apa fogalma....
... és én egész este csak néztem az én Bandymat, mosolyogtam és boldog voltam, hogy ő van nekem, hogy egymásra találtunk és hogy ő lesz majd a gyermekem apja és hogy ő milyen jó ember. Mert ő a szó legszorosabb értelmében egy jó ember.

Hát ilyen volt ez a szombat este (vasárnap hajnal)....

2011. március 5., szombat

(Ki)készülök az estére!

Ma András bulizni megy - nélkülem. NÉLKÜLEM! Igaz, hogy először én jelentettem be, hogy megyek, és csak aztán döntött úgy, hogy akkor ő is, de az más! Hogy mindenki értse: Szolnokról meglátogat a barátnőm, aki lelki válságban van hónapok óta - amiről nem írok, mert nem biztos, hogy jó néven venné, ha kiadnám a magánéletét. Hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy eljön hozzánk, ott alszik nálunk és végre beszélgetünk egy nagyot, kimozdulunk. Nem discoba akarunk menni - nekem már amúgy sem hiányzik, csak benézünk belvárosba. Győr tele van helyekkel, ahova be lehet ülni, van zene, karaoke, "idősebb" korosztálynak szórakozási lehetőség. 
Szóval András jelezte - igazából kérdezte - hogy akkor ő meg elmenne az evezős bálba. Ami persze nem bál, hanem buli. A dolog csak azért fáj, mert engem nem visz magával, nem is ment volna, ha én nem csinálok programot. Nem értitek, igaz? Nem is tudom megmagyarázni, logikus érveket felhozni, mert ez csak belülről jön... ez csak egy érzés. Elmentem volna vele én is szívesen, mert azért kimozdulnék én is - igaz ez most megteszem, csak szar, hogy mindezt külön tesszük meg. Igazából annyit kértem - pontosabban mondtam -  hogy legközelebb én is megyek. Pont!
Csináltak a facebook-on  a győri evezősök egy zárt csoportot, ahová csak a meghívottak kerülhettek be és mivel én nem evezek, én nem. Ott megy a bulira készülődés, ráhangolódás, és tök szar olvasni. András megmutatta a csoportot, mondta, hogy nézzem meg nyugodtan az ő oldalára belépve - én meg mint a hülye néztem értetlenül, kérdezgettem, hogy de hol kell nézni, holott már tök régóta tudok a klubról és nézegetem - amikor ő dolgozik. Nem szeretek kirekesztett lenni, no! Amúgy 1 dologról leszoktam! Hónapok óta nem nézem már meg a telefonját (hívólistát, sms-eket - miközben ő zuhanyzik. Pedig ha valaki, akkor én roppant kíváncsi ember vagyok. Valószínű meguntam a "kutakodást" ha márúgysem találok semmit - persze még szerencse!!! 
Nagyon kell uralkodnom majd este magamon, hogy ne mondjak útravalónak semmi olyat, amivel elronthatnám az estéjét, holott legszívesebben mint egy 13 éves csitri meglesném. 
Biztos sokan most nem értenek... és azt gondolják nem bízom  a páromban... pedig bízom, egyr einkább, csak úgy vagyok vele, hogy az "ördög nem alszik".... és persze a történetnek van 4 évvel ezelőtti előzménye is, amit most szintén nem fogok taglalni. Csak tisztánlátás végett....

2011. március 3., csütörtök

Én és a kisöcsém...

...mi ketten jó testvérek vagyunk, szeretjük egymást, sok mindent megbeszélünk és számíthatunk egymásra. A kisöcsém 26 éves kigyúrt, kopasz, de a szíve aranyból van. Egy nagy gyerek, akiről egy kívülálló nem is gondolná, hogy mennyire tud hízelegni, bújni, szeretni. Mennyire tud lelkesedni, mennyire fontos neki a szeretet, a család. A kisöcsém sokszor felhív, hogy hogyan panírozza a húst, a fagyasztott nudlit hogy csinálja meg, lejárt a mosógép - mit csináljon vele, felmoshat-e öblítővel, hogy kell cd-t írni, milyen az a tangás tisztasági betét, hol van a lakásban ez vagy az (4 éve nem élek otthon). A kisöcsém nem dob ki semmit a hűtőből, így nagyon kell figyelnünk, hogy vasárnap ne hagyjunk maradékot, mert az akkor bíz 2-4 hét múlva is ott lesz a hűtőben. Nem igénytelen - mert tényleg nem az - csak nem nyúl hozzá. 

Anya mondta, hogy múltkor az én kisöcsém, hogy zokogott a telefonba - az oka lényegtelen - és én is láttam már sírni felnőtt fejjel. Akkor, amikor anyukánk elköltözött Zákányba. Emlékszem bepakoltak a kamionba mindent, anya elköszönt és akkor eltörött a mécses és a 21-22 éves nagy gyerek zokogott. Zokogott, mert ő egy ilyen fiú. Aki külsőleg kemény, de ugyanakkor érzékeny is. Aki néha csak úgy felhív - mint ma is, hogy megossza örömét, vagy esetleg bánatát.

Gyerekként sok mindenen keresztül mentünk - jó és rossz dolgokon, de leginkább jókon. 

Amikor kicsik voltunk és néha együtt aludtunk, sokszor kérdeztem hogy ő szeretné-e ha apa meg anya újra együtt élne. Tudtam, hogy igen, ő pedig volt, hogy ezen elsírta magát, de akkor én mindig jól megvigasztaltam. Amikor elaludt, megfogtam a kezét, és úgy aludtam el én is.

Volt amikor nem tudtam megvédeni, mert még én is kicsi voltam. Lent játszottunk, labdáztunk és véletlenül fejbe dobott vagy rúgott labdával egy nőt. (kb. 4 éves volt tesóm). A nő sipákolt, a pasija pedig lepofozta öcsémet, aki ijedtében bepisilt. Tombolt bennem az igazságérzet, de mit tehettem  alig 7 évesen. 

Most már ő a "nagy", engem is sokszor húgomnak hív, most már ő az aki ha kellene megvédene. Azért írom, hogy ha kellene, mert én viszont nem vagyok az a "balhés csaj", soha nem is voltam, a konfliktusokat is mindig kerültem. De tudom, hogy számíthatok rá, és ez jó! Jó hogy van egy öcsém!

2011. március 1., kedd

Miért sózom el az ételeket....

Múlt héten krumplis tésztát csináltam. András soha nem erőlteti, hogy azt főzzek, mert neki az anyukájáé az abszolút favorit és eddig én olyan nem tudtam csinálni. Igazából az állagát nem sikerült eddig leutánoznom - bár ez a múltheti vitte a prímet. Apait-anyait beleadtam - no meg a sót is. (miért nem egyforma só és só!)

Én: Bandym, ez olyan lett mint anyukádé az állagára!
B: Na az jó!
Én: Csak egy baj van 
B: ?
Én: Nagyon elsóztam!
Andrásnak viszont így is ízlett!

Anyumnak elújságoltam, hogy mit főztem, és milyenre, mire ő megkérdezte - mely kérdést egyébként vártam is:

Anya: Szerelmes vagy kislányom?
Én: Neeem, dehogyis!
Anya: ?? Nem??
Én: Anya ez már nem szerelem 6 év után, ez szeretet.

Igen, nem vagyok szerelmes, de nagyon szeretem a páromat. Nekem a szerelem azt jelenti, amikor zavarba jövök, belepirulok, furcsa érzés van a gyomromban folyamatosan, nem tudok másról beszélni csak róla, amikor egy érintésétől szinte lebénulok. De ezek elmúlnak, mert megismered a másikat, egyre több időt töltötök együtt és megszokod mindazt, ami az elején újdonság volt. 

Nos mindezek után - ez múlthét közepén volt - egy olyan kis idilli hangulat szállt a kapcsolatunkra, hogy nem is tudom mikor volt ilyen utoljára. Egy hangos szó azóta el nem hangzott, András türelmes velem - ami szerintem azért nem lehet olyan könnyű - rengeteget beszélgetünk mindenféléről, becézget egyfolytában, mosolyog rám, bújik.... Néha olyan hihetetlennek is tűnik, hogy 6 év eltelt, de mi mégis így szeretjük egymást. Elmondhatom, hogy én megkaptam azt, amire mindig is vágytam, hogy szeressenek. És hogy néha veszekszünk? Kiabálunk? Gúnyosak vagyunk egymással? Belefér! Mert nem gyakori! Belefér, mert utána mindig jól kibékülünk. Belefér, mert közben egyre jobb barátokká is válunk, egyre inkább egymás támaszai leszünk. Lehet furcsa ezt olvasni, hiszen 6 éve együtt vagyunk és én mégis most érzem csak úgy, hogy barátokká válunk. Nem tudom, igazából a kapcsolatunkban minden szép lassan alakult. Sokáig nem is hittem, hogy ő a párom, hogy ő tényleg szerethet engem, hogy eltelik fél év, egy év.... aztán összeköltöztünk, majd bútorokat is vettünk, szeretnénk ugye kisbabát is, a gyermeknevelésről diskurálgatunk... és mindez szépen fokozatosan évről-évre. Lehet az élet  nem véletlenül hozza így, lehet a babára sem véletlenül kell várnunk éveket, lehet mindenre időt kapunk, hogy együtt felkészüljünk rá és igazán akarjuk.

Szóval a krumplis tészta lehet sós, lehet sótlan, nagyon szeretem az én páromat, az én életem társát! :)

Én is Téged

Én is Téged Anya! Én is szeretlek!